30. rész Secret
Hello! Hű el sem hiszem hogy ez már a harmincadik fejezet! Ráadásul a blog egyre népszerűbb, hiszen már 18 feliratkozó van és több mint 10.000 oldalmegjelenítés. Mikor elkezdtem írni ezt a történetet gondolni sem mertem volna, hogy ennyien fogjátok olvasni. Köszönöm!
Ne felejtsétek el követni a blogot bloglovin' -on!
Jó olvasást! :D
Ne felejtsétek el követni a blogot bloglovin' -on!
Jó olvasást! :D
Fáradtan-és természetesen csurom vizesen- leptünk be a lakásba.
-Szomorú vagyok! -biggyesztette le az ajkát Carlos.
-Én is...De nézd a jó oldalát! Itt van internet -vigyorgott Logan, mire egy nem túl barátságos grimaszt kapott Lostól. A barátom védekezően felemelte a kezét, de még mindig vigyorgott.
-Najó, nincs kedvem hozzátok. Jó éjszakát! -indult felfelé Petra.
Intettünk neki, de az eredeti terv helyett, miszerint filmet nézünk, úgy döntöttünk inkább mi is lefekszünk.
Miután felértünk a szobánkba gyorsan lezuhanyoztam, és beestem Logan mellé. Szorosan hozzábújtam, a fejemet pedig a mellkasára hajtottam.
-Azért kár, hogy elmosta az eső a sátorozást -motyogtam.
-Hm...Én nem bánom annyira. Az ágy kényelmesebb, nem gondolod? -vigyorgott kajánul.
-Hülye!
Feltornásztam magam, úgy, hogy az arcunk egy vonalban legyen. Sokáig csak a szemét nézegettem, majd gyorsan nyomtam egy puszit az orrára. Logan ennyivel nem elégedett meg; ajkait az enyémekre szorította, miközben a hajammal játszadozott. Majd a nyakamat kezdte puszilgatni. Éreztem minden szívdobbanását és hallottam minden lélegzetvételét. A testem az övéhez simult, az ajkaim az övéit keresték. A kezem lassan a pólója alá csúsztattam, mire mosolygott egy aprót. Egyre feljebb és feljebb húztam a felesleges ruhadarabot, egészen addig, míg nem, az már a földön hevert.
Hirtelen megcsörrent a telefonom.
-Nem hiszem el...-sóhajtottam.
Készültem felállni, de Logan visszahúzott.
-Ne vedd fel. Akárki az, holnap is vissza tudod hívni.
-De Anya az. Muszáj felvennem.
Kibújtam Logan öleléséből, és felvettem a telefont.
-Szia Anya! -köszöntem
-Szia Kicsim! Mi újság? James mesélte, hogy újra együtt vagytok Logannal.
-Igen megint járunk. Nincs semmi különös. Eredetileg ma este sátoroztunk volna, de elmosta az eső.
Logan az egyik hajtincsemmel játszadozott; az ujja körül csavargatta. Egyszer csak gondolt egyet, és meghúzta, akár egy óvodás.
-Áu! Idióta! -kiáltottam fel.
-Anna minden rendben? -hallottam Anya aggódó hangját a telefonból.
-Persze, csak Logan nem hagy békén...
Emlegetett szamár. Elkezdetett csikizni, mert hát miért is ne? Visítás, röfögés, minden elképzelhető hangot kiadtam, és valószínűleg Anya egy-kettőt félreértett.
-Kislányom inkább most lerakom. Majd később beszélünk. Nem akarok zavarni... -kuncogott a vonal másik végén.
Mielőbb bármit mondhattam, volna már le is rakta.
-Hol is tartottunk? -mosolygott Logan, és már vissza is húzott maga mellé.
-Ott, hogy alszunk.
-Ünneprontó. Legalább adj egy utolsó csókot -nézett rám kiskutya szemekkel.
Sóhajtottam egy filmbe illőt, de végül teljesítettem a kérését és adtam neki egy utolsó csókot. Vagy inkább egy utolsó előttit...
***
Reggel nagy meglepetésemre kipihenten ébredten. Logannal ellentétben aki jobban hasonlított egy zombihoz, mint emberhez. A többiekkel már rég lent beszélgettünk, mire ő is varázsolt magának valami normális kinézetet. Mozgása viszont még így is elárulta, hogy nem a legfittebb. Elfeküdt a kanapén, fejét pedig az ölembe hajtotta.
-Na, csak nem álmos vagy? -cukkolta Kendall.
-Hagyjál! -nyöszörgött Logan.
Megfogott egy párnát és fejére szorította, így tudatta velünk, hogy nem kíváncsi a társaságunkra.
-Oké, ki mit csinál eme gyönyörű napon? -kérdezte művészien Carlos.
Senkinek sem volt különösebb terve, így jött az, hogy szórakoztató emberkéink (Carlos és James) összeültek, és kitaláltak valami unaloműzőt. Röpke negyed óra múlva már közölték is velünk a tervüket.
-Szóval, Twister-ezni fogunk! -mondta ki ünnepélyesen James. -Még te is Logan!
A kanapén fetrengő, félig zombi Logan szó szerint leesett a földre, amikor megtudta, hogy a pihenésnél több energiát igénybe vevő dolgot kell csinálnia.
Kendall lehozta a játékot, miközben a másik két srác (mivel Logan használhatatlan volt) helyet csináltak a nappaliban.
-Várj! Ennyien nem játszhatunk egyszerre. Két embernek mindig ki kell majd állnia -magyaráztam.
-És az egyik én leszek! -lelkesült fel Logan.
-Nem, nem! Akkor inkább Petra és én álltunk ki, csak te játssz! -vihogott Carlos.
-Miért mindig én? -morgott magában Logan.
A játék kezdete után 10 perccel, már úgy néztünk ki mint akik izomgörcsöt kaptak.
Carlos pörgetett, és ezzel övé volt az a felbecsülhetetlen jog, amivel mindannyiunkat megszívathatott.
-Kendall, bal kéz, piros -jelentette ki egy ördögi vigyorral az arcán.
-Mi? Nemár, ott van Logan...khm...himbilimbije!-hisztizett.
-Na gyerünk Kogan!
Kendall idegesen összeráncolta a szemöldökét és épp készült valamit mondani, de inkább elhallgatott. Nem akartam megtudni, mi járt akkor a fejében.
Kezét undorodva arra a pöttyre tette, amit Carlos kipörgetett. Én következtem.
-Anna, bal láb, sárga -mondta.
Az érintett terület pont James feje és Kendall másik keze között volt, ám Logan egész teste fölötte magasodott.
-Biztos vagyok én ebben? -motyogtam magam elé.
A lábamat lassan Logan teste alá csúsztattam, így lehetetlen pózba hozva az egész testem. És ennyi volt. Mind a négyen egyszerre rogytunk le a vászonra. Logan körülbelül eltörte a lábam, James pedig teljes testsúlyával a hasamon ült.
-Kendall a kígyómat fogdossa! -visított Logan.
-Fúj bazdmeg! -rántotta ki az említett a kezét Logie alól.
Mi jót röhögtünk rajtuk, de enyhe megérzés, hogy ők viszont ezt nem tartották olyan viccesnek.
Egy-két cserével folytattuk a játékot.
Mikor besétáltam a konyhába, és ott találtam Carlos-t is méghozzá egy kötényben(?) szerintem mondanom sem kell, hogy mennyire meglepődtem.
-Carlos te mit csinálsz? -néztem rá.
A fiú hirtelen megfordult, ezáltal a kezéből kirepülő konyharuha majdnem fejbe talált.
-Semmi különöset, csak palacsintát sütök -mondta miközben valami cukorkán nyammogott.
-Szuper!
Valahogy magamra varázsoltam egy műmosolyt, mert bár meglehetősen féltem Carlost a tűzhelyhez engedni, nem akartam elvenni a kedvét. Biztos ami, biztos, ott maradtam vele.
Valami csoda folytán sikerült elkészítenie a palacsinta tésztáját. Hiába mondtam neki, hogy a tésztának állni kell, ő nem bírta kivárni és elég sokat fogyasztott belőle. Még nyersen is...
Mikor végre jó lett a tészta, megmutattam Carlosnak, hogy' csinálja és visszaültem a 'figyelő helyemre'.
Kedves barátom kapásól az első három darabot feketére varázsolta.
-Nézd sikerült! -mutatta Los az első olyan darabot ami nem égett szénné.
-Látom. Ügyes vagy! -tapsoltam meg.
Szegény palacsinta nem élt túl sokáig, mert Carlos ünnepélyesen befalta. Jöhetett a következő.
Carlitos hirtelen feldobta a palacsintát, -mert ő "már látott ilyet a tévében"- és az étel ugyan azzal a lendülettel fent is ragadt a plafonon.
-Semmi gond, megoldom! -mondta halkan, miközben a palacsintát bámulta.
Megfogta az egyik széket és felállt rá, de még így sem érte el a plafonon ragadt finomságot. Gyorsan leugrott, és rárakott még egy kisebb, ám annál ingatagabb sámliszerűséget. Az már elégnek bizonyult, így egy kis nyújtózkodással elért a plafonig.
-Mindjárt megvan! -nézett le rám. Ahogy kinyitotta a száját, láttam, hogy megint valami cukrot rágcsál.
-Carlos, le fogsz esni! -figyelmeztettem.
-Ugyan már!
És ekkor hirtelen az "állvány" amire felállt elkezdett dőlni. Az egész mindössze egy másodperc volt, mégis mintha 10 perc lett volna.
A srác feje nagy koppanással vágódott a földhöz, majd pár másodperccel utána az egész teste is. A nagy zajra a többiek is bejöttek a konyhába.
-Basszus Carlos, annyira tudtam! -csóváltam meg a fejem.
-Mi történt? -fordult hozzám Logan.
-A palacsintája fent ragadt a plafonon és megpróbálta leszedni, de leesett -mondtam el a rövidített változatot
-Idióta. Azért minden oké? -kérdezte Kendall.
Ám Carlos nem válaszolt; olyan hangokat adott ki mint aki fulladozik. Először csak azt hittem viccel, de a feje kezdett lilulni. Sajnos nem viccelt.
Úgy látszik James is ilyesmiken gondolkozhatott mert felkiáltott:
-Csináljatok valamit, mindjárt megfullad!
Egyszerre eszméltünk fel, és lendültünk mozgásba. Petra letérdelt a vergődő Carlos mellé, és ahogy láttam a sírógörcs kerülgette. Mindannyian tehetetlenek voltunk, a dolog komolyabb volt mint amilyennek látszott.
-Carlos nem hagyhatsz itt! Szeretlek, érted? Szeretlek! -mondta Petra egy oktávval magasabb hangon mint amilyen a megszokott. Lágyan megcsókolta a haldokló fiút.
És ennyi volt.
Kendall lemerevedve bámult rájuk. Nem akarta elhinni amit lát, a barátnője megcsalja őt. Méghozzá a legjobb barátjával. Fejét lehajtotta és szorosan lehunyta a szemét. Ki akarta verni a fejéből az előbbi képet. Vajon mennyi ideje hazudhatnak neki? Hetekkel ezelőtt is észrevette már, hogy Petra furcsán viselkedik, de erre sosem gondolt. Most először feltette magának azt a kérdést, ami már sok ideje ott motoszkált a fejében: Mi értelme volt...?
Carlosék titkának felfedése azonban semmit sem változtatott a helyzeten. Petra nagyon jól tudta, hogy mit tett, de jelen pillanatban csak fuldokló barátja érdekelte.
-Segítsetek! Kérlek... -kérte Petra suttogva.
-Megvan! Sosem használtam még de talán... -mondta James.
Megragadta Carlos-t a hónaljánál és a Heimlich-féle fogást alkalmazta. Ökölbe szorított kezét először maga felé, majd felfelé húzta. Bevált. Carlos kiköpte a cukorkadarabot. A társaságunk egyszerre lélegzett fel.
Carlos eszeveszetten kapkodta a levegőt egészen addig, míg a feje visszaváltozott az eredeti színére.
-Jövök neked eggyel -mondta lihegve Jamesnek.
-Semmiség -legyintett a bátyám, holott ő is nagyon jól tudta, hogy ez nem volt "semmiség".
Túl voltunk a nagyobbik problémán, jöhetett a kisebb, mégis ugyan olyan fájdalmas eset.
Félve Kendallre néztem. Leszegett fejjel állt és kezét ökölbe szorította.
-Kendall, nagyon sajnálom -kezdte el Petra...
-Ezt nem gondoltam volna rólad -nézett fel lassan a szőkés-barna srác. Férfi ide vagy oda, egy könnycseppet láttam megjelenni a szemében. Halkan beszélt ugyan, de volt a hangjában valami félelmet keltő.
-De nem tudtunk mit csinálni. Szeretjük egymást! -folytatta Carlos és megfogta Petra kezét.
-Vedd le róla a mocskos kezed! -szűrte ki a fogai között Kendall.
-Haver nyugi -lépett oda Kendallhoz Logan.
Legjobb barátja lassan ráemelte tekintetét. Sokáig fürkészte Logan arcán. Azt kívántam, bárcsak tudtam volna mi járt a fejében.
-Ti miért nem vagytok meglepődve? -sziszegte. A kérdés jogos volt, hiszen mi ketten Jamessel ellentétben, cseppet sem voltunk meglepődve, mert mindenről tudtunk.
-Mi csak...-kerestem valami magyarázatot.
-Mindenről tudtatok, és nem mondtátok meg nekem -hangja fájdalmasan csengett.
-Sajnálom. Nem tehettük ezt Carlosékkal -tette a kezét Kendall vállára Logan.
-És akkor velem miért tettétek?
Erre sajnos egyikünk sem tudott választ adni. Pár pillanat némaság után Kendall felrohant a lépcsőn, egyenesen a szobájába és hangosan bevágta az ajtót.
Logan indult volna utána, de visszahúztam.
-Inkább én.
Mire válaszolni tudott volna én már a lépcső közepén jártam. Bekopogtam, majd benyitottam Kendall szobájába. Láttam, hogy a mindig vidám Kendall szomorúan fúrta bele a fejét párnái közé.
Leültem az ágya szélére.
-Kendall sajnálom, hogy nem mondtuk el. Nem is tudom mit mondhatnék.-torkom elszorult. -Tudom milyen érzés -tettem hozzá halkan.
Felemelte a fejét és gyönyörű zöld tekintetét rám emelte. A szeme körüli pirosság azt mutatta, hogy sírt. Nehezemre esett ránézni, egyrészt azért, mert eszméletlenül sajnáltam, másrészt pedig azért, mert bennem is feltörtek az emlékek. Egy ilyen kedves és tökéletes srácot nem lehet így összetörni.
Nem szólt semmit, csak egy hirtelen mozdulattal átölelt és a fejét az enyémnek támasztotta.
-Fáj...-motyogta talán inkább magának.
Tévedtem. Ő nem olyan mint én voltam. Ő sokkal rosszabb volt, neki jobban fájhatott mint nekem valaha is.
Olyanok voltunk, mint egy anyuka aki épp a kisfiát, nyugtatja miután az elesett az első pótkerekek nélkül tett biciklis útján.
-Van kedved sétálni? -kérdeztem tőle óvatosan.
Gyorsan megrázta a fejét.
-Inkább alszok egyet.
Már el is engedett és visszadőlt az ágyába. A takarót egészen a nyakáig felhúzta, mintha az a vászon megvédhetné minden rossztól. Aprót mosolyogtam, majd az ajtó felé indultam.
-Aludj jól! -mondtam halkan és magára hagytam.
Mire leértem, csak Logan-t találtam a nappaliban.
-Többiek? -ültem le mellé.
-Carlos és Petra felmentek, James pedig még mindig a konyhában.
Mélyet sóhajtottam és a fejemet a vállának döntöttem.
-Tényleg el kellett volna mondanunk -mondtam halkan.
-Nem feltétlenül. Mi csak véletlenül láttuk meg -ellenkezett.
-Te nem láttad, hogy néz ki most Kendall. Fogalmad sincs milyen érzés.
-Az lehet, de akkor sem értem, hogy miért kell ekkora hisztit csapni emiatt. Majd talál másik csajt.
Hitetlenül felnéztem rá. Ez nem az a Logan volt akibe én beleszerettem.
-Érzéketlen tuskó -álltam fel hirtelen.
A konyha felé igyekeztem, de még hallottam, hogy Logan utánam kiabál.
-Nem úgy gondoltam!
Berontottam a konyhába és megálltam a még mindig lefagyott James előtt.
-Eljössz velem sétálni? -kérdeztem.
Nem szólt semmit, csak bólintott egyet.
Kiléptünk a ház ajtaján.
-Hova megyünk? -nézett rám James.
-Mindegy, csak messze ettől a háztól -mondtam és megindultam az egyik irányba.
-Hé, ideges vagy? -futott utánam.
-Igen, egy kicsit, de mindegy. Beszéljünk másról.
-Értettem -szalutált. -Tudod min gondolkozom mostanában?
-Várj, te olyat is szoktál? -döbbentem le.
-Há' mér' nem úgy nézek ki? -kinyújtotta a nyelvét és kancsalított.
-De persze, hogy úgy -boxoltam bele a vállába.
-Szóval, tesók vagyunk. Miért nem ugyan az a vezetéknevünk?
A kérdése egyszerre ledöbbentett és elgondolkoztatott.
-Hm...fogalmam sincs. Majd megkérdezem anyut -mosolyogtam rá.
Már vagy másfél órája sétálgattunk, és kezdett besötétedni. Sikerült megállapítanom, hogy James nem normális! Minden velünk szemben jövő embert kielemezett és ha a helyzet úgy kívánta, ezt meg is mondta nekik. Épp azt mesélte, hogy' esett el a biciklijével, amikor megcsörrent a telefonja.
-Hello Carlos -köszönt. -Aha sétálunk...Nem....Mivan?!-miközben beszélt, mereven maga elé bámult. -Hova? ...Jó mindjárt ott vagyunk -hirtelen lerakta.
-Baj van?
-Aha, majd elmesélem. Hívok egy taxit -ujja gyorsan mozogtak az érintőképernyőn.
-De hova megyünk? -kérdezősködtem.
-A kórházba...
-Szomorú vagyok! -biggyesztette le az ajkát Carlos.
-Én is...De nézd a jó oldalát! Itt van internet -vigyorgott Logan, mire egy nem túl barátságos grimaszt kapott Lostól. A barátom védekezően felemelte a kezét, de még mindig vigyorgott.
-Najó, nincs kedvem hozzátok. Jó éjszakát! -indult felfelé Petra.
Intettünk neki, de az eredeti terv helyett, miszerint filmet nézünk, úgy döntöttünk inkább mi is lefekszünk.
Miután felértünk a szobánkba gyorsan lezuhanyoztam, és beestem Logan mellé. Szorosan hozzábújtam, a fejemet pedig a mellkasára hajtottam.
-Azért kár, hogy elmosta az eső a sátorozást -motyogtam.
-Hm...Én nem bánom annyira. Az ágy kényelmesebb, nem gondolod? -vigyorgott kajánul.
-Hülye!
Feltornásztam magam, úgy, hogy az arcunk egy vonalban legyen. Sokáig csak a szemét nézegettem, majd gyorsan nyomtam egy puszit az orrára. Logan ennyivel nem elégedett meg; ajkait az enyémekre szorította, miközben a hajammal játszadozott. Majd a nyakamat kezdte puszilgatni. Éreztem minden szívdobbanását és hallottam minden lélegzetvételét. A testem az övéhez simult, az ajkaim az övéit keresték. A kezem lassan a pólója alá csúsztattam, mire mosolygott egy aprót. Egyre feljebb és feljebb húztam a felesleges ruhadarabot, egészen addig, míg nem, az már a földön hevert.
Hirtelen megcsörrent a telefonom.
-Nem hiszem el...-sóhajtottam.
Készültem felállni, de Logan visszahúzott.
-Ne vedd fel. Akárki az, holnap is vissza tudod hívni.
-De Anya az. Muszáj felvennem.
Kibújtam Logan öleléséből, és felvettem a telefont.
-Szia Anya! -köszöntem
-Szia Kicsim! Mi újság? James mesélte, hogy újra együtt vagytok Logannal.
-Igen megint járunk. Nincs semmi különös. Eredetileg ma este sátoroztunk volna, de elmosta az eső.
Logan az egyik hajtincsemmel játszadozott; az ujja körül csavargatta. Egyszer csak gondolt egyet, és meghúzta, akár egy óvodás.
-Áu! Idióta! -kiáltottam fel.
-Anna minden rendben? -hallottam Anya aggódó hangját a telefonból.
-Persze, csak Logan nem hagy békén...
Emlegetett szamár. Elkezdetett csikizni, mert hát miért is ne? Visítás, röfögés, minden elképzelhető hangot kiadtam, és valószínűleg Anya egy-kettőt félreértett.
-Kislányom inkább most lerakom. Majd később beszélünk. Nem akarok zavarni... -kuncogott a vonal másik végén.
Mielőbb bármit mondhattam, volna már le is rakta.
-Hol is tartottunk? -mosolygott Logan, és már vissza is húzott maga mellé.
-Ott, hogy alszunk.
-Ünneprontó. Legalább adj egy utolsó csókot -nézett rám kiskutya szemekkel.
Sóhajtottam egy filmbe illőt, de végül teljesítettem a kérését és adtam neki egy utolsó csókot. Vagy inkább egy utolsó előttit...
***
Reggel nagy meglepetésemre kipihenten ébredten. Logannal ellentétben aki jobban hasonlított egy zombihoz, mint emberhez. A többiekkel már rég lent beszélgettünk, mire ő is varázsolt magának valami normális kinézetet. Mozgása viszont még így is elárulta, hogy nem a legfittebb. Elfeküdt a kanapén, fejét pedig az ölembe hajtotta.
-Na, csak nem álmos vagy? -cukkolta Kendall.
-Hagyjál! -nyöszörgött Logan.
Megfogott egy párnát és fejére szorította, így tudatta velünk, hogy nem kíváncsi a társaságunkra.
-Oké, ki mit csinál eme gyönyörű napon? -kérdezte művészien Carlos.
Senkinek sem volt különösebb terve, így jött az, hogy szórakoztató emberkéink (Carlos és James) összeültek, és kitaláltak valami unaloműzőt. Röpke negyed óra múlva már közölték is velünk a tervüket.
-Szóval, Twister-ezni fogunk! -mondta ki ünnepélyesen James. -Még te is Logan!
A kanapén fetrengő, félig zombi Logan szó szerint leesett a földre, amikor megtudta, hogy a pihenésnél több energiát igénybe vevő dolgot kell csinálnia.
Kendall lehozta a játékot, miközben a másik két srác (mivel Logan használhatatlan volt) helyet csináltak a nappaliban.
-Várj! Ennyien nem játszhatunk egyszerre. Két embernek mindig ki kell majd állnia -magyaráztam.
-És az egyik én leszek! -lelkesült fel Logan.
-Nem, nem! Akkor inkább Petra és én álltunk ki, csak te játssz! -vihogott Carlos.
-Miért mindig én? -morgott magában Logan.
A játék kezdete után 10 perccel, már úgy néztünk ki mint akik izomgörcsöt kaptak.
Carlos pörgetett, és ezzel övé volt az a felbecsülhetetlen jog, amivel mindannyiunkat megszívathatott.
-Kendall, bal kéz, piros -jelentette ki egy ördögi vigyorral az arcán.
-Mi? Nemár, ott van Logan...khm...himbilimbije!-hisztizett.
-Na gyerünk Kogan!
Kendall idegesen összeráncolta a szemöldökét és épp készült valamit mondani, de inkább elhallgatott. Nem akartam megtudni, mi járt akkor a fejében.
Kezét undorodva arra a pöttyre tette, amit Carlos kipörgetett. Én következtem.
-Anna, bal láb, sárga -mondta.
Az érintett terület pont James feje és Kendall másik keze között volt, ám Logan egész teste fölötte magasodott.
-Biztos vagyok én ebben? -motyogtam magam elé.
A lábamat lassan Logan teste alá csúsztattam, így lehetetlen pózba hozva az egész testem. És ennyi volt. Mind a négyen egyszerre rogytunk le a vászonra. Logan körülbelül eltörte a lábam, James pedig teljes testsúlyával a hasamon ült.
-Kendall a kígyómat fogdossa! -visított Logan.
-Fúj bazdmeg! -rántotta ki az említett a kezét Logie alól.
Mi jót röhögtünk rajtuk, de enyhe megérzés, hogy ők viszont ezt nem tartották olyan viccesnek.
Egy-két cserével folytattuk a játékot.
Mikor besétáltam a konyhába, és ott találtam Carlos-t is méghozzá egy kötényben(?) szerintem mondanom sem kell, hogy mennyire meglepődtem.
-Carlos te mit csinálsz? -néztem rá.
A fiú hirtelen megfordult, ezáltal a kezéből kirepülő konyharuha majdnem fejbe talált.
-Semmi különöset, csak palacsintát sütök -mondta miközben valami cukorkán nyammogott.
-Szuper!
Valahogy magamra varázsoltam egy műmosolyt, mert bár meglehetősen féltem Carlost a tűzhelyhez engedni, nem akartam elvenni a kedvét. Biztos ami, biztos, ott maradtam vele.
Valami csoda folytán sikerült elkészítenie a palacsinta tésztáját. Hiába mondtam neki, hogy a tésztának állni kell, ő nem bírta kivárni és elég sokat fogyasztott belőle. Még nyersen is...
Mikor végre jó lett a tészta, megmutattam Carlosnak, hogy' csinálja és visszaültem a 'figyelő helyemre'.
Kedves barátom kapásól az első három darabot feketére varázsolta.
-Nézd sikerült! -mutatta Los az első olyan darabot ami nem égett szénné.
-Látom. Ügyes vagy! -tapsoltam meg.
Szegény palacsinta nem élt túl sokáig, mert Carlos ünnepélyesen befalta. Jöhetett a következő.
Carlitos hirtelen feldobta a palacsintát, -mert ő "már látott ilyet a tévében"- és az étel ugyan azzal a lendülettel fent is ragadt a plafonon.
-Semmi gond, megoldom! -mondta halkan, miközben a palacsintát bámulta.
Megfogta az egyik széket és felállt rá, de még így sem érte el a plafonon ragadt finomságot. Gyorsan leugrott, és rárakott még egy kisebb, ám annál ingatagabb sámliszerűséget. Az már elégnek bizonyult, így egy kis nyújtózkodással elért a plafonig.
-Mindjárt megvan! -nézett le rám. Ahogy kinyitotta a száját, láttam, hogy megint valami cukrot rágcsál.
-Carlos, le fogsz esni! -figyelmeztettem.
-Ugyan már!
És ekkor hirtelen az "állvány" amire felállt elkezdett dőlni. Az egész mindössze egy másodperc volt, mégis mintha 10 perc lett volna.
A srác feje nagy koppanással vágódott a földhöz, majd pár másodperccel utána az egész teste is. A nagy zajra a többiek is bejöttek a konyhába.
-Basszus Carlos, annyira tudtam! -csóváltam meg a fejem.
-Mi történt? -fordult hozzám Logan.
-A palacsintája fent ragadt a plafonon és megpróbálta leszedni, de leesett -mondtam el a rövidített változatot
-Idióta. Azért minden oké? -kérdezte Kendall.
Ám Carlos nem válaszolt; olyan hangokat adott ki mint aki fulladozik. Először csak azt hittem viccel, de a feje kezdett lilulni. Sajnos nem viccelt.
Úgy látszik James is ilyesmiken gondolkozhatott mert felkiáltott:
-Csináljatok valamit, mindjárt megfullad!
Egyszerre eszméltünk fel, és lendültünk mozgásba. Petra letérdelt a vergődő Carlos mellé, és ahogy láttam a sírógörcs kerülgette. Mindannyian tehetetlenek voltunk, a dolog komolyabb volt mint amilyennek látszott.
-Carlos nem hagyhatsz itt! Szeretlek, érted? Szeretlek! -mondta Petra egy oktávval magasabb hangon mint amilyen a megszokott. Lágyan megcsókolta a haldokló fiút.
És ennyi volt.
Kendall lemerevedve bámult rájuk. Nem akarta elhinni amit lát, a barátnője megcsalja őt. Méghozzá a legjobb barátjával. Fejét lehajtotta és szorosan lehunyta a szemét. Ki akarta verni a fejéből az előbbi képet. Vajon mennyi ideje hazudhatnak neki? Hetekkel ezelőtt is észrevette már, hogy Petra furcsán viselkedik, de erre sosem gondolt. Most először feltette magának azt a kérdést, ami már sok ideje ott motoszkált a fejében: Mi értelme volt...?
Carlosék titkának felfedése azonban semmit sem változtatott a helyzeten. Petra nagyon jól tudta, hogy mit tett, de jelen pillanatban csak fuldokló barátja érdekelte.
-Segítsetek! Kérlek... -kérte Petra suttogva.
-Megvan! Sosem használtam még de talán... -mondta James.
Megragadta Carlos-t a hónaljánál és a Heimlich-féle fogást alkalmazta. Ökölbe szorított kezét először maga felé, majd felfelé húzta. Bevált. Carlos kiköpte a cukorkadarabot. A társaságunk egyszerre lélegzett fel.
Carlos eszeveszetten kapkodta a levegőt egészen addig, míg a feje visszaváltozott az eredeti színére.
-Jövök neked eggyel -mondta lihegve Jamesnek.
-Semmiség -legyintett a bátyám, holott ő is nagyon jól tudta, hogy ez nem volt "semmiség".
Túl voltunk a nagyobbik problémán, jöhetett a kisebb, mégis ugyan olyan fájdalmas eset.
Félve Kendallre néztem. Leszegett fejjel állt és kezét ökölbe szorította.
-Kendall, nagyon sajnálom -kezdte el Petra...
-Ezt nem gondoltam volna rólad -nézett fel lassan a szőkés-barna srác. Férfi ide vagy oda, egy könnycseppet láttam megjelenni a szemében. Halkan beszélt ugyan, de volt a hangjában valami félelmet keltő.
-De nem tudtunk mit csinálni. Szeretjük egymást! -folytatta Carlos és megfogta Petra kezét.
-Vedd le róla a mocskos kezed! -szűrte ki a fogai között Kendall.
-Haver nyugi -lépett oda Kendallhoz Logan.
Legjobb barátja lassan ráemelte tekintetét. Sokáig fürkészte Logan arcán. Azt kívántam, bárcsak tudtam volna mi járt a fejében.
-Ti miért nem vagytok meglepődve? -sziszegte. A kérdés jogos volt, hiszen mi ketten Jamessel ellentétben, cseppet sem voltunk meglepődve, mert mindenről tudtunk.
-Mi csak...-kerestem valami magyarázatot.
-Mindenről tudtatok, és nem mondtátok meg nekem -hangja fájdalmasan csengett.
-Sajnálom. Nem tehettük ezt Carlosékkal -tette a kezét Kendall vállára Logan.
-És akkor velem miért tettétek?
Erre sajnos egyikünk sem tudott választ adni. Pár pillanat némaság után Kendall felrohant a lépcsőn, egyenesen a szobájába és hangosan bevágta az ajtót.
Logan indult volna utána, de visszahúztam.
-Inkább én.
Mire válaszolni tudott volna én már a lépcső közepén jártam. Bekopogtam, majd benyitottam Kendall szobájába. Láttam, hogy a mindig vidám Kendall szomorúan fúrta bele a fejét párnái közé.
Leültem az ágya szélére.
-Kendall sajnálom, hogy nem mondtuk el. Nem is tudom mit mondhatnék.-torkom elszorult. -Tudom milyen érzés -tettem hozzá halkan.
Felemelte a fejét és gyönyörű zöld tekintetét rám emelte. A szeme körüli pirosság azt mutatta, hogy sírt. Nehezemre esett ránézni, egyrészt azért, mert eszméletlenül sajnáltam, másrészt pedig azért, mert bennem is feltörtek az emlékek. Egy ilyen kedves és tökéletes srácot nem lehet így összetörni.
Nem szólt semmit, csak egy hirtelen mozdulattal átölelt és a fejét az enyémnek támasztotta.
-Fáj...-motyogta talán inkább magának.
Tévedtem. Ő nem olyan mint én voltam. Ő sokkal rosszabb volt, neki jobban fájhatott mint nekem valaha is.
Olyanok voltunk, mint egy anyuka aki épp a kisfiát, nyugtatja miután az elesett az első pótkerekek nélkül tett biciklis útján.
-Van kedved sétálni? -kérdeztem tőle óvatosan.
Gyorsan megrázta a fejét.
-Inkább alszok egyet.
Már el is engedett és visszadőlt az ágyába. A takarót egészen a nyakáig felhúzta, mintha az a vászon megvédhetné minden rossztól. Aprót mosolyogtam, majd az ajtó felé indultam.
-Aludj jól! -mondtam halkan és magára hagytam.
Mire leértem, csak Logan-t találtam a nappaliban.
-Többiek? -ültem le mellé.
-Carlos és Petra felmentek, James pedig még mindig a konyhában.
Mélyet sóhajtottam és a fejemet a vállának döntöttem.
-Tényleg el kellett volna mondanunk -mondtam halkan.
-Nem feltétlenül. Mi csak véletlenül láttuk meg -ellenkezett.
-Te nem láttad, hogy néz ki most Kendall. Fogalmad sincs milyen érzés.
-Az lehet, de akkor sem értem, hogy miért kell ekkora hisztit csapni emiatt. Majd talál másik csajt.
Hitetlenül felnéztem rá. Ez nem az a Logan volt akibe én beleszerettem.
-Érzéketlen tuskó -álltam fel hirtelen.
A konyha felé igyekeztem, de még hallottam, hogy Logan utánam kiabál.
-Nem úgy gondoltam!
Berontottam a konyhába és megálltam a még mindig lefagyott James előtt.
-Eljössz velem sétálni? -kérdeztem.
Nem szólt semmit, csak bólintott egyet.
Kiléptünk a ház ajtaján.
-Hova megyünk? -nézett rám James.
-Mindegy, csak messze ettől a háztól -mondtam és megindultam az egyik irányba.
-Hé, ideges vagy? -futott utánam.
-Igen, egy kicsit, de mindegy. Beszéljünk másról.
-Értettem -szalutált. -Tudod min gondolkozom mostanában?
-Várj, te olyat is szoktál? -döbbentem le.
-Há' mér' nem úgy nézek ki? -kinyújtotta a nyelvét és kancsalított.
-De persze, hogy úgy -boxoltam bele a vállába.
-Szóval, tesók vagyunk. Miért nem ugyan az a vezetéknevünk?
A kérdése egyszerre ledöbbentett és elgondolkoztatott.
-Hm...fogalmam sincs. Majd megkérdezem anyut -mosolyogtam rá.
Már vagy másfél órája sétálgattunk, és kezdett besötétedni. Sikerült megállapítanom, hogy James nem normális! Minden velünk szemben jövő embert kielemezett és ha a helyzet úgy kívánta, ezt meg is mondta nekik. Épp azt mesélte, hogy' esett el a biciklijével, amikor megcsörrent a telefonja.
-Hello Carlos -köszönt. -Aha sétálunk...Nem....Mivan?!-miközben beszélt, mereven maga elé bámult. -Hova? ...Jó mindjárt ott vagyunk -hirtelen lerakta.
-Baj van?
-Aha, majd elmesélem. Hívok egy taxit -ujja gyorsan mozogtak az érintőképernyőn.
-De hova megyünk? -kérdezősködtem.
-A kórházba...
