Epilógus

Sziasztok! Hát, meg kell mondjam rettenetesen szégyellem magam amiért ilyen sokáig nem jelentkeztem. Tudom, hogy vártátok az új részeket, én pedig még a kommentjeitekre sem válaszoltam. Tényleg nagyon sajnálom. Meg sem próbálok kifogásokat keresni, egyszerűen csak sok minden történt az elmúlt egy évben és be kell hogy valljam, fokozatosan kezdem elveszteni az érdeklődésemet a Big Time Rush iránt. És úgy pedig elég nehéz fanfictiont írni. De rá is térek a lényegre. Már a címből valószínűleg leszűrtétek, hogy ez az utolsó rész. De ha mégsem, akkor most jelentem be, hogy nem készülök több részt írni ehhez a történethez. Tudom, hogy sokan nem ilyen befejezést vártatok, de azt meg kell mondanom, hogy már az elején sem akartam nyálas befejezést. Úgy gondolom ez a végső rész egy kicsit tükrözi az érzéseimet a banda iránt. Kicsit mind meghaltak számomra, hisz már nem róluk szól minden napom, viszont soha sem fogom elfelejteni őket. Nagyon közel állt a szívemhez ez az egész sztori és a karakterek is, de mint tudjuk, semmi sem tart örökké. És én itt tervezek véget vetni ennek az utazásnak. Köszönöm, hogy a részesei voltatok, és kitartóan hittetek bennem és a karakterekben is. Köszönöm az összes kommentet, díjat, feliratkozót és pipát. Nagyon sokat jelent nekem.
Remélem élvezni fogjátok a befejező részt, és még egyszer utoljára...:

Jó olvasást! :)


Két hónap. Két teljes hónap telt el Logan halála óta, és én átvertnek érzem magam. Mindenki azt mondta, hogy idővel jobb lesz. Hogy, szép lassan majd továbblépek és az egész utazás amin együtt végigmentünk, csak egy emlék marad. De hazudtak. Még két hónap elteltével is, a nap minden órájában és minden  percében is pokolian fájt. Fájt, hogy minden éjszaka róla álmodok és, hogy minden egyes reggel könnyekben ázva ébredek, fájt, mikor hideg volt, nem éreztem magam mellett senkit, aki felmelegíthetett volna, fájt az üres hely, amit hagyott maga után. A halálával egy soha be nem gyógyuló sebet ejtett a szívemen.

Az első pár napban nem hittem el. Azt gondoltam valami ócska trükk az egész, és biztos voltam benne, hogy egyszer csak betoppan az ajtón, bebizonyítva, hogy az egész csak egy vicc volt. De nem jött. Hiába vártam, hosszú napokon és heteken át, nem bukkant fel. Aztán kezdtem feladni. Láttam, hogy' néznek rám az emberek. Láttam a szánalmas pillantásaikat. És nem vártam többé. Lassan, nagyon lassan és szörnyű fájdalommal tudatosult bennem, hogy már nem jön vissza hozzám. Nem látom még egyszer a mosolygós arcát és a gyönyörű barna szemeit. Azt a szempárt ami mindig felvidított amikor magam alatt voltam. Az illatát, amitől mindig egy kicsit otthon éreztem magam. Nem látom többé Logant. 

Bármit, szó szerint bármit megadtam volna, hogy újra megérinthessem és beszélhessek vele. Csak még egyetlen egyszer. Megmondhattam volna neki, hogy mindent sajnálok, és hogy teljes szívemből szeretem. De nem volt ilyen lehetőség. Elvették tőlem. Elvették, és soha többet nem adják már vissza, mert valakinek valahol nagyobb szüksége volt rá mint nekem. De akkor is fájt, és bárhogy próbáltam is, nem sikerült elterelni a figyelmemet róla.
Annyi minden várt még ránk. Olyan sok mindent csinálhattunk volna együtt. Minden alkalommal majd' megszakad a szívem, amikor az együtt készített képeinket nézegetem. Túl fiatal volt még. Azt kívánom, bárcsak visszatekerhetném az időt. Rettenetesen hiányzott, és senki nem volt aki ezt enyhíthette volna.
Próbáltam úgy gondolni a történtekre, mintha egy könyv lenne. Minden embernek van egy saját könyve, ami előre meg van írva. És minden könyvben vannak jó, és rossz fejezetek. Azzal hitegettem magam, hogy ez csak egy rossz fejezet az én könyvemben. Ez a felfogás egy kicsit segített.
És hogy' végződött ez a fejezet a többiek számára? Három héttel Logan temetése után bekövetkezett az, amire mindenki gondolt magában, ám senki sem merte kimondani. Feloszlott a banda. Nem volt menedzserük, nem voltak ötleteik, és mindegyikük-pont úgy mint a rajongók-gyászolt. Senki sem látta értelmét így tovább folytatni, sem Kendall, sem James, de még Carlos sem, aki pedig mindig a dolgok pozitív oldalát nézte. Mind továbbléptek és próbáltak saját karriert építeni maguknak, de biztos vagyok benne, hogy ezt az utazást egyikük sem felejti el amíg él.
Szerettem volna, ha az én történetem is happy enddel végződik, akárcsak a hollywoodi filmekben. De nem végződött úgy. Viszont rájöttem néhány dologra:
A szeretteid elvesztése irgalmatlan kínnal és magánnyal jár. Tényleg nem tudjuk mink van, amíg el nem veszítjük. És a legfontosabb:
A halált sötét és gyászos, de legfőképpen...visszafordíthatatlan. 

THE END

32. rész Over

32. rész Over

-Logan! -a szemeim megteltek könnyekkel. -Ne...
Kábultan felálltam és pár méternyire húzódtam az ágyától. Másodpercekig bámultam rá, miközben hagytam, hogy a könnyek lefolyjanak az arcomon.
Lassan hátráltam, de úgy éreztem mintha a lábaim ólomból lennének. Feltéptem az ajtót és kiléptem a kórház folyosójára. A többiek szinte egyszerre kapták el a fejüket. Kendall felpattant és átölelte a vállamat.
-Mi a baj?-kérdezte.
-Hívjatok egy orvost! -suttogtam.
A térdem remegett, émelyegtem és majd' szétrobbant a fejem. A lábam nem tartott meg többé, összeestem. Erős karok fogtak át hátulról. Kendall. Óvatosan leültetett az egyik székre, majd mellém telepedett. Közben Carlos elrohant orvosért. James leült a másik oldalamra, és rám nézett.
-Mi történt? -kérdezte halkan.
Nem mertem a szemébe nézni, tudtam, hogy örökre meggyűlölne, ha tudná, hogy mit tettem. Én is gyűlöltem magam. Lassan megráztam a fejem, és a vállába temettem az arcom.
Orvosok rohangáltak a folyosón, legtöbbjük Logan kórtermébe ment be. Bele se mertem gondolni, mi lesz ha elvesztem. Soha nem fogom megbocsájtani magamnak. Könnyek gördültek végig az arcomon, és az ölembe nyugvó kezemre potyogtak.
-Hé, ne sírj! Logan nem adja fel ilyen könnyen. Minden rendben lesz. -mondta James, majd megtörölte az arcom. Muszáj volt elmondanom neki.
-James, nem tudod mi történt. Én...én öltem meg.
-Micsoda?
-Nagyon jól tudtam, hogy instabil az állapota és nem szabad felzaklatni, mégis megcsókoltam. Tisztában voltam vele, mégis megtettem. Szörnyű ember vagyok! -kezdtem el megint zokogni.
-Nem vagy az. -mondta halkan.
Az állát megtámasztotta a fejem búbján, és lassan ringatózni kezdett velem, hogy megnyugtasson. Mélyen beszívtam az illatát, és próbáltam lehiggadni.
Kendall a folyosón járkált fel-alá és csak néha-néha állt meg egy pillanatra, Carlos és Petra pedig halkan beszélgettek. Mindenki ideges volt, de csak egy dolgot tehettünk: vártunk.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de mikor Paul, a fiúk menedzsere megérkezett, már alkonyodott. Hangos léptekkel sietett felénk a folyosón. Átizzadt ingével és pulykavörös fejével nem volt a legszebb látvány. James elmondta neki a történteket.
-Hogy mit csináltál?! -förmedt rám hirtelen.
-Ne kiabálj vele Paul! -figyelmeztette Carlos a férfit.
Paulnak kiszámíthatatlan hangulatváltozásai vannak, így nem volt meglepő, hogy egyszerre nyugodt lett.
-Igazad van. Ne haragudj -próbált barátságosnak tűnni, de a szemében láttam a haragot.
Hebegtem valamit, de mire ki tudtam volna bökni valami értelmeset, már a pár méterrel odébb álló Kendallel társalgott.
Egyszer csak kinyílt Logan kórtermének az ajtaja, és sorra vonult ki az a sok ember aki bent volt. Az orvos megállt az ajtóban és egyenes belenézett a szemembe. Baj van, gondoltam. Felálltam és lassan odasétáltam.
-Megmondtam, hogy ne menjenek be hozzá -kezdte halkan. -De maga mit csinál? Csak azért sem hallgat rám, és kockára teszi a barátja életét.
Újra a sírás határán álltam, mikor Carlos a vállamra tette a kezét.
-Megmondaná végre, hogy' van Logan?
-Sajnálom....nem tudtuk megmenteni az életét.
Hirtelen úgy éreztem magam, mintha teljes erőből mellkason vágtak volna. Nem kaptam levegőt, és újra rám tört a sírógörcs. Hátamat a falnak vettettem, és lecsúsztam a földre.
Hallottam, ahogy Paul az iratait kezdi lapozgatni idegesen.
-A francba! Mi lesz a bandával? Le kell mondanom a pénteki interjút, de lehet, hogy a....
-Fogd már be! -förmedt rá James. -Kit érdekel, mi lesz a hülye üzleteddel?
-Nem fogom be James. -nézett fel a férfi. -Én is nagyon sajnálom, ami Logannal történt, de van fogalmad róla, hogy mekkora csúszást jelent ez a programunkban?
-Dehogy sajnálod, téged csak a pénz érdekel -csóválta a fejét James. -De tudod mit? Ki vagy rúgva Paul.
Paul felkapta a fejét, és savanyúan felkacagott.
-Nem rúghatsz ki, szerződésünk van!
-Tűnj el innen! -sziszegte Carlos.
-Rendben elmegyek, de úgyis tudjátok, hogy ezt nem hagyom annyiban.
Motyogott még valamit kifelé menet, de azt már nem értettem.
Fogalmam sincs meddig zokoghattam a kórház padlóján, de egyszer csak arra eszméltem fel, hogy valaki felemel, és a karjai közt visz a kijárat felé. Ismerős illata volt, de nem vettem a fáradtságot, hogy kinyissam a szemem, és megnézzem.
A kocsiban hazafelé mindenki teljes csendben volt. Carlos vezetett, Petra pedig mellette, az anyósülésen ült. Kendall tőlem balra, az arcát a kezébe temetve halkan zokogott, James folyamatosan engem nézett és a kezét végig a combomon nyugtatta. Én csak bámultam kifelé az ablakon, és néztem az elsuhanó tájat.
Mikor megérkeztünk a házhoz, én voltam az első aki kiszáll a kocsiból. Pár másodperc múlva már a lépcsőn szaladtam felfelé Jamesszel a nyomomban. Kivágtam a szobám ajtaját és levetettem magam az ágyra. Eddig bírtam. Újra bőgtem.  A bátyám leült az ágy sarkára és a hátamat kezdte simogatni.
-James kérlek hagyj magamra! Egyedül szeretnék lenni.
-Nem hiszem, hogy ez...
-Kérlek! -vágtam közbe.
-Rendben.
Felállt és halkan kiment. Amint becsukódott az ajtó, olyan keserves zokogás tört rám, mint eddig még soha.
Egyetlen gondolat. Egyetlen mondat lebegett a szemem előtt, és be akart férkőzni az elmémbe. Próbáltam másra figyelni, az óra ütemes ketyegésére, a madarak csicsergésére. De csak Loganre tudtam gondolni. A sok szép pillanatra, amit együtt töltöttünk. Amikor megcsókolt, amikor rám mosolygott...
Még jobban sírtam. A vállam folyamatosan rázkódott, a mellkasom pedig majd' kiszakadt a helyéről.
Mit meg nem adnék, hogy még egyszer láthassam és elmondhassam neki, hogy mennyire szeretem, és hogy szükségem van rá.
Amint lankadt a figyelmem, egy gondolat, egy mondat szivárgott be az elmémbe, és beitta magát az agyam legkisebb zugaiba is.
Logan nincs többé.

Merry Christmas!

Hellobello! :) Eredetileg úgy volt, hogy jövök egy karácsonyi résszel, de sajnos nem jött össze, úgyhogy egy rövid kis idézettel szeretnék nektek nagyon boldog karácsonyt kívánni. Ja és még meg szeretném köszönni a feliratkozókat és, hogy ekkora lelkesedéssel olvastátok végig a blogomat. Nagyon jól esett minden egyes komment amit írtatok. Sajnos ennek a blognak már csak két része lesz, de mint már említettem indítok egy másik blogot is, ami szintén Big Time Rush fanfiction lesz. Remélem jövőre is megtiszteltek azzal, hogy olvassátok a blogom. :)



A karácsony nem csak egy nap, nem lehet csak egy nap, nem múlik a huszonnegyedik óra leteltével. Mert a karácsony egy érzés. A szeretet érzése. 
                                                                                                            /Csitáry-Hock Tamás/         

Áldott, békés Karácsonyt kívánok!♥ :)

I'm so sorry!

Kedves Olvasóim!
Gondolom észrevettétek, hogy egy ideje nem írtam új részt, és ennek természetesen oka is van. Ami nem több, mint az iskola. Már az első két hétben annyi dolgozatot sűrítettek be, mint az elmúlt évben összesen. Az én tanáraim nem nagyon szeretik betartani ezt az 'év-eleje-van-nemár-hogy-írjunk' dolgot. Tudom, hogy valószínűleg a tieitek sem jobbak. :)
Csak erre a félévre a nyakamba sóztak 2 olvasónaplót, és egy tucat házit is. Az irodalom tanáromnak mániája lett, hogy minden órára egy fogalmazást írat. Egyenlőre  még csak az ismétlő dolgozatoknál tartunk, de már azoknál is úgy vagyok, hogy "tanultuk mi ezt egyáltalán tavaly?".
Az időm nagy részét kiteszi a tanulás, de ha épp nem okosodok, edzésen, vagy különórákon vagyok. Nem akarok belegondolni, hogy ha már most is ekkora a káosz mi lesz később. Emellett a blogot sem szeretném elhanyagolni, de talán ezzel már elkéstem.
Sajnos ki kell mondanom le kell írnom, amitől talán a legjobban féltem...Ez túl sok nekem!
Nem véglegesen zárom be a blogot, csak egy kis időre felfüggesztem. Mondjuk, hogy időt adok nektek, hogy gondolkozzatok az előző fejezet végén. :) Ezek után felmerül a kérdés, hogy meddig nem jelentkezem majd új résszel? Egészen pontosan 2014. január 1-jén kerül fel a 32. fejezet. De csak ha minden jól megy...
Igen, tudom, hogy ez nagyon hosszú idő, de bízom bennetek, hogy a szünet után is olvasni fogjátok a blogot. :) A 31. fejezetnél 26 'Kövit!' pipával, és 11 kommentel ajándékoztatok meg, amiért hihetetlenül hálás vagyok. A feliratkozók száma is bővült, immáron 31-en vagytok. :)
Aki esetleg ráment az adatlapomra, az láthatta, hogy kreáltam egy új blogot, amire hamarosan kikerül a prológus, de az első részt csak akkor fogom felrakni, ha befejeztem ezt a blogot. Nem szeretnék egyszerre két történetet írni, mert a túlvállalásnak láthatjátok mi a vége... :)
Hát, én ezzel búcsúzom is... Remélem mindenkinek jól fog telni az első félév, pihenjetek amennyit csak tudtok, de azért szakítsatok időt tanulásra is! Várjunk csak! Ez nem fordítva van? :D
Bízom benne, hogy azért nem felejtetek el januárig.  Jövőre találkozunk!
Szeretlek titeket!
xoxo RusherForever

31. rész Why?

31. rész  Why?

Hola! Rettentően sajnálom ezt a több mint egy hónapos késést, és nem tudom megmagyarázni, de azért mégiscsak megpróbálom! :) Néha szimplán csak nem volt kedvem írni. Amikor pedig leültem, hogy "na most végre megírom azt a részt", egyszerűen nem tudtam írni. Újra és újra visszaolvastam ugyan azokat a sorokat, és csak néhány szót sikerült kipréselnem magamból. Nagyon sokat gondolkoztam rajta és lassan-lassan csak megérett, úgyhogy ma leültem és megírtam. Röviden ennyi. :)
Jó olvasást!

-Kérem menjen a 3. utcai kórházba amilyen gyorsan csak tud! -mondta James a taxisnak, majd átnyújtott neki egy köteg pénzt.
A pasas bólintott és rálépett a gázra. Az autó csikorogva indul el.
-James miért megyünk a kórházba? -a rosszullét kerülgetett. -Mi történt?
-Logannak balesete volt -mondta, miközben a sofőrrel kiabált, hogy menjen gyorsabban.
-Mi? -kérdeztem elfojtott hangon.
A taxi végigszáguldott az egyik kerülőúton, és a belváros felé vette az irányt. A lámpákkal majdnem végig szerencsénk volt, de aztán jött  a Sunset Boulevard, ahol először kellett megállnunk a forgalom miatt. Én idegesen bámultam az előttünk álló kocsisorokat, miközben James áthajolt a vezetőüléshez és folyamatosan a dudát nyomta. Letekertem az ablakot, de amikor kinéztem legszívesebben bőgni lett volna kedvem. Előttünk több kilométeres sor állt, mögöttünk pedig még rosszabb volt a helyzet. Nagyot sóhajtottam, majd visszasüppedtem az ülésbe.
Egyszer csak, csigalassúsággal ugyan, de megindult a sor. Araszoltunk egy kicsit, majd megálltunk...és ez így ment majd' háromnegyed óráig.
-Nagyon sokkal tartozik nekem! -morogta Jamesnek a taxis.
Egy hirtelen mozdulattal kikanyarodott az autósorból, egyenesen a szembe jövő sávba. Úgy cikázott az autók között, mint ha egy videójátékban lenne. A sofőr áthajtott majdnem az összes piros lámpán, és olyan gyorsan vette be a kanyarokat, hogy szinte csúszkáltam az ülésen. Ha meg kellett állnunk ráfeküdt a dudára és nagyrészt ott is maradt, közben pedig szidta a Los Angeles-i forgalmat. Kis idő múlva az autó hangos nyikorgással állt meg a kórház előtt.
-Köszönöm! -nyomott James a taxis kezébe még egy köteg pénzt.
Gyorsan kipattantunk, és a kórház bejárata felé vettük az irányt. James hangosan belökte az ajtót. Egyből megpillantottuk Kendall-t és a többieket. Carlos és Petra egymás mellett ültek és beszélgettek, Kendall pedig több méterre tőlük állt a falnak támaszkodva. Gondolataiba mélyedve bámult maga elé, de amikor beléptünk egyből felpillantott.
-Mi történt? -futottam oda hozzájuk.
-Pontosan mi sem tudjuk -mondta Petra, de nem nézett a szemembe.
Kendall halkan megszólalt.
-Bejött hozzám, miután elmentetek. Bocsánatot kért, amiért...amiért nem szóltatok, és utánatok indult, mert azt mondta, hogy összevesztetek. Nem sokkal később felhívott a rendőrség, hogy Logannak motorbalesete volt.
-Hogy van? -kérdezte James.
-Fogalmunk sincs. Egymillió-egyszázezer doki meg nővér bent van nála, de nem hajlandóak semmit sem mondani -idegeskedett Carlos.
Sokkos állapotban odatámolyogtam az egyik székhez és leültem. A mellettem lévő kórterem ajtaja résnyire nyitva volt, így hallhattam a bent lévő emberek  beszélgetését. Oldalra fordítottam a fejem. Egy házaspár beszélgetett a doktorral, mellettük pedig egy kisfiú feküdt az ágyon. Olyan törékenynek tűnt a nagy kórházi ágyon az az aprócska kis fiú. Minden lehetséges helyen be volt csövezve, és gépek pittyegtek mellette.
Bár nem volt szándékomban hallgatózni, akaratlanul is elcsíptem a beszélgetés egy részét.
-...Nem lehetne várni még egy kicsit? -hallottam meg egy csilingelő női hangot.
-Sajnálom hölgyem, az agyhalottakat 72 óráig tartjuk gépeken, és ha nem tapasztalunk bármi féle javulást halottnak nyilvánítjuk őket -hallani lehetett az orvos hangján, hogy nem szívesen mondja ezt a szülőknek.
-Ha jól sejtem, azért most mondja ezt nekünk, mert letelt a 72 óra -szólalt meg az apuka.
-Így van sajnos. Az önök beleegyezése is kell ahhoz, hogy lekapcsoljuk a gépeket.

-Tehát semmi esély, hogy felépül? -kérdezte a férfi, de inkább kijelentésnek hangzott.

-Sajnálom. Tulajdonképpen halott, csak a gépek működtetik a létfentartó szerveit. 

-Tehát akkor nincs más választás. Megtenné, hogy...-a nő vékony hangon beszélt.

Az orvos lassan a kisfiú ágya mellé lépett és az egyik ujját egy gombra helyezte. Még lassan a szülőkre nézett, és mikor látta, hogy bólintanak, megnyomta a gombot. Az összes pittyegő, és sípoló gép egyszerre hallgatott el. Ezzel egy időben a kisfiú anyukájából kitört a sírás, csakúgy mint a mellette álló apukából.
Elkaptam a fejem, a plafonra bámultam, és sűrűn pislogtam, hogy nehogy belőlem is kitörjön a sírás. Sajnos, még így is kicsordult egy-két könnycsepp. Gyorsan letöröltem, és reméltem, hogy nem látja meg senki. Pechemre Kendall észrevette. Odalépett elém, leguggolt, és a fejét a térdemre helyezte.
-Hé, minden rendben lesz -mondta.
-Minden az én hibám! Ha nem húzom fel magam azon, amit mondott, akkor nem jött volna utánunk, és nem....-újabb kövér könnycsepp gördült le az arcomon.
-Sss -Kendall közelebb hajolt és óvatosan letörölte. Keze végigcsúszott az arcom vonalán, az ajkaimon, majd az államon. Érintése hatására kellemes borzongás futott végig rajtam.
Lassan felpillantottam rá és belenéztem a gyönyörű szemeibe. A kórházi lámpák neonos fényében a szeme inkább tűnt sárgásnak, mintsem zöldnek. Kendall-zöldnek, gondoltam.
Arca még mindig csak pár centire volt az enyémtől, a bőrömön éreztem meleg leheletét.
-Kendall...-kezem a mellkasára tettem -...ne.
Kissé eltoltam magamtól, mire észbe kapott és ijedt  tekintettel lépett vissza a falhoz. A fejét elfordította, és próbált úgy tenni mintha valami nagyon érdekes lenne a csempében.
A szemem sarkából láttam, hogy Carlos és Petra minket figyeltek, de amikor arra fordultam, elkapták a fejüket. Elpillantottam mellettük, és láttam, hogy James a recepciós lánnyal veszekedik. Szegény lány megszeppenve ült a pultban, és kikerekedett szemekkel bámult Jamesre, miközben az a kórházat jellemezte nem épp a legszebb szavakkal. Épp felállni készültem, hogy elrángassam onnan, amikor kinyílt Logan kórtermének az ajtaja, és egy orvos jött ki. Carlossal egyszerre ugrottunk fel, és rohantunk oda hozzá.
-Elnézést, doktor úr, hogy van Logan? -kérdeztem.
-Családtag? -kérdezte unottan.
-A barátnője vagyok.
-Mr. Henderson állapota instabil. Eltört a keze és két bordája, a fejét csúnyán beverte. Belső vérzése volt, amit elálítottunk. Jelenleg kómában van.
-Felépül? -kérdezte Carlos.
-Egyenlőre még nem tudunk semmi mondani.
-Be lehet hozzá menni? -kérdeztem már félig sokkos állapotban.
-Nem, semmiképp sem! Éber kómában van, vagyis mindent érzékel, ami körülette folyik. Egy esetleges látogatás felzaklathatja, és az akár katasztrófához is vezethet.
-Miért beszél feltételes módban? Azt hittem maga az orvos! Na most még egyszer, be lehet hozzá menni? -emelte fel a hangját Carlos.
-Nem. Jobb nem kísérteni a sorsot fiatalember.
Egy kicsit arrébb tolta Carlost, és elslisszant mellette. Egy darabig néztem utána a hosszú folyosón, aztán visszaültem a helyemre.

Vagy fél órája ücsöröghettünk ott amikor Carlos hirtelen felpattant.
-Na jó, én bemegyek hozzá, akármit is mond az a buzi orvos!
-Hé! -mielőtt még bemehetett volna, Kendall a kezét a Carlos mellkasára rakta, így megállítva őt. -Nem gondolod, hogy...-állával felém bökött. -Inkább neki kéne bemenni?
Carlos a válla felett visszapillantott rám. A szemében szomorúságot fedeztem fel, és még valami mást is, amit nem tudtam felismerni.
Lassan feltápászkodtam, ezzel némi vért juttatva az elgémberedett végtagjaimba. Carlos megfordult, és elállt az ajtóból, hogy be tudjak menni.
A kezem a hűvös kilincsre tettem, majd habozás nélkül benyitottam.

Borzalmas érzés volt Logan-t így látni. Az arca annyira sápadt volt, hogy ha a mellette pittyegő gép nem jelzi a pulzusát, azt hiszem, hogy halott. Óvatosan, mint ha ez is befolyásolhatná az állapotát, odahúztam az ágya mellé egy széket, és leültem rá. Az egyik kezét két tenyere közé fogtam. Ujjai egész hidegnek hatottak az én forró tenyeremben.
-Szia -köszöntem halkan.
A szempillái megrebegtek. Talán hall engem, gondoltam, de az is lehet, hogy csak álmodik.
-Logan, én annyira sajnálom! Fogalmad sincs mennyire utálom most magam. Azt kívánom, bárcsak visszatekerhetném az időt, még arra az éjszakára, amikor megláttuk Petráékat az udvarban. Ha megtehetném, akkor elmondtam volna Kendallnak, mert így is én kezdeményeztem, hogy tartsuk titokban ezt az egészet. Ha ezt még akkor megtettem volna, te most nem feküdnél itt. Megértem, ha utálsz, de tudnod kell, hogy szeretlek, mindennél jobban.
Habár nem is számítottam rá, hogy reagálni, fog, mégis, mikor ugyanolyan mozdulatlanul feküdt ott, kigördült egy könnycsepp. És az elsőt még több ezer követte.
Vigyázva, nehogy kárt tegyek benne, a fejem a mellkasára helyeztem. Meglepő módon az EKG pittyegése megnyugtatón hatott rám. Tudtam, hogy él.
-Szeretlek! -ismételtem el.
Felhajoltam, és lágyan megcsókoltam. A kezével ellentétben, az ajkai még mindig melegek, és puhák voltak.
Amint a szám elvált az övétől, hirtelen, a megnyugtató pittyegés helyét átvette az egyenletes sípolás...

30. rész Secret

30. rész Secret

Hello! Hű el sem hiszem hogy ez már a harmincadik fejezet! Ráadásul a blog egyre népszerűbb, hiszen már 18 feliratkozó van és több mint 10.000 oldalmegjelenítés. Mikor elkezdtem írni ezt a történetet gondolni sem mertem volna, hogy ennyien fogjátok olvasni. Köszönöm!
Ne felejtsétek el követni a blogot bloglovin' -on!
Jó olvasást! :D

Fáradtan-és természetesen csurom vizesen- leptünk be a lakásba.
-Szomorú vagyok! -biggyesztette le az ajkát Carlos.
-Én is...De nézd a jó oldalát! Itt van internet -vigyorgott Logan, mire egy nem túl barátságos grimaszt kapott Lostól. A barátom védekezően felemelte a kezét, de még mindig vigyorgott.
-Najó, nincs kedvem hozzátok. Jó éjszakát! -indult felfelé Petra.
Intettünk neki, de az eredeti terv helyett, miszerint filmet nézünk, úgy döntöttünk inkább mi is lefekszünk.
Miután felértünk a szobánkba gyorsan lezuhanyoztam, és beestem Logan mellé. Szorosan hozzábújtam, a fejemet pedig a mellkasára hajtottam.
-Azért kár, hogy elmosta az eső a sátorozást -motyogtam.
-Hm...Én nem bánom annyira. Az ágy kényelmesebb, nem gondolod? -vigyorgott kajánul.
-Hülye!
Feltornásztam magam, úgy, hogy az arcunk egy vonalban legyen. Sokáig csak a szemét nézegettem, majd gyorsan nyomtam egy puszit az orrára. Logan ennyivel nem elégedett meg; ajkait az enyémekre szorította, miközben a hajammal játszadozott. Majd a nyakamat kezdte puszilgatni. Éreztem minden szívdobbanását és hallottam minden lélegzetvételét. A testem az övéhez simult, az ajkaim az övéit keresték. A kezem lassan a pólója alá csúsztattam, mire mosolygott egy aprót. Egyre feljebb és feljebb húztam a felesleges ruhadarabot, egészen addig, míg nem, az már a földön hevert.
Hirtelen megcsörrent a telefonom.
-Nem hiszem el...-sóhajtottam.
Készültem felállni, de Logan visszahúzott.
-Ne vedd fel. Akárki az, holnap is vissza tudod hívni.
-De Anya az. Muszáj felvennem.
Kibújtam Logan öleléséből, és felvettem a telefont.
-Szia Anya! -köszöntem
-Szia Kicsim! Mi újság? James mesélte, hogy újra együtt vagytok Logannal.
-Igen megint járunk. Nincs semmi különös. Eredetileg ma este sátoroztunk volna, de elmosta az eső.
Logan az egyik hajtincsemmel játszadozott; az ujja körül csavargatta. Egyszer csak gondolt egyet, és meghúzta, akár egy óvodás.
-Áu! Idióta! -kiáltottam fel.
-Anna minden rendben? -hallottam Anya aggódó hangját a telefonból.
-Persze, csak Logan nem hagy békén...
Emlegetett szamár. Elkezdetett csikizni, mert hát miért is ne? Visítás, röfögés, minden elképzelhető hangot kiadtam, és valószínűleg Anya egy-kettőt félreértett.
-Kislányom inkább most lerakom. Majd később beszélünk. Nem akarok zavarni... -kuncogott a vonal másik végén.
Mielőbb bármit mondhattam, volna már le is rakta.
-Hol is tartottunk? -mosolygott Logan, és már vissza is húzott maga mellé.
-Ott, hogy alszunk.
-Ünneprontó. Legalább adj egy utolsó csókot -nézett rám kiskutya szemekkel.
Sóhajtottam egy filmbe illőt, de végül teljesítettem a kérését és adtam neki egy utolsó csókot. Vagy inkább egy utolsó előttit...
                                                                            ***
Reggel nagy meglepetésemre kipihenten ébredten. Logannal ellentétben aki jobban hasonlított egy zombihoz, mint emberhez. A többiekkel már rég lent beszélgettünk, mire ő is varázsolt magának valami normális kinézetet. Mozgása viszont még így is elárulta, hogy nem a legfittebb. Elfeküdt a kanapén, fejét pedig az ölembe hajtotta.
-Na, csak nem álmos vagy? -cukkolta Kendall.
-Hagyjál! -nyöszörgött Logan.
Megfogott egy párnát és fejére szorította, így tudatta velünk, hogy nem kíváncsi a társaságunkra.
-Oké, ki mit csinál eme gyönyörű napon? -kérdezte művészien Carlos.
Senkinek sem volt különösebb terve, így jött az, hogy szórakoztató emberkéink (Carlos és James) összeültek, és kitaláltak valami unaloműzőt. Röpke negyed óra múlva már közölték is velünk a tervüket.
-Szóval, Twister-ezni fogunk! -mondta ki ünnepélyesen James. -Még te is Logan!
A kanapén fetrengő, félig zombi Logan szó szerint leesett a földre, amikor megtudta, hogy a pihenésnél több energiát igénybe vevő dolgot kell csinálnia.
Kendall lehozta a játékot, miközben a másik két srác (mivel Logan használhatatlan volt) helyet csináltak a nappaliban.
-Várj! Ennyien nem játszhatunk egyszerre. Két embernek mindig ki kell majd állnia -magyaráztam.
-És az egyik én leszek! -lelkesült fel Logan.
-Nem, nem! Akkor inkább Petra és én álltunk ki, csak te játssz! -vihogott Carlos.
-Miért mindig én? -morgott magában Logan.

A játék kezdete után 10 perccel, már úgy néztünk ki mint akik izomgörcsöt kaptak.
Carlos pörgetett, és ezzel övé volt az a felbecsülhetetlen jog, amivel mindannyiunkat megszívathatott.
-Kendall, bal kéz, piros -jelentette ki egy ördögi vigyorral az arcán.
-Mi? Nemár, ott van Logan...khm...himbilimbije!-hisztizett.
-Na gyerünk Kogan!
Kendall idegesen összeráncolta a szemöldökét és épp készült valamit mondani, de inkább elhallgatott. Nem akartam megtudni, mi járt akkor a fejében.
Kezét undorodva arra a pöttyre tette, amit Carlos kipörgetett. Én következtem.
-Anna, bal láb, sárga -mondta.
Az érintett terület pont James feje és Kendall másik keze között volt, ám Logan egész teste fölötte magasodott.
-Biztos vagyok én ebben? -motyogtam magam elé.
A lábamat lassan Logan teste alá csúsztattam, így lehetetlen pózba hozva az egész testem. És ennyi volt. Mind a négyen egyszerre rogytunk le a vászonra. Logan körülbelül eltörte a lábam, James pedig teljes testsúlyával a hasamon ült.
-Kendall a kígyómat fogdossa! -visított Logan.
-Fúj bazdmeg! -rántotta ki az említett a kezét Logie alól.
Mi jót röhögtünk rajtuk, de enyhe megérzés, hogy ők viszont ezt nem tartották olyan viccesnek.
Egy-két cserével folytattuk a játékot.

Mikor besétáltam a konyhába, és ott találtam Carlos-t is méghozzá egy kötényben(?) szerintem mondanom sem kell, hogy mennyire meglepődtem.
-Carlos te mit csinálsz? -néztem rá.
A fiú hirtelen megfordult, ezáltal a kezéből kirepülő konyharuha majdnem fejbe talált.
-Semmi különöset, csak palacsintát sütök -mondta miközben valami cukorkán nyammogott.
-Szuper!
Valahogy magamra varázsoltam egy műmosolyt, mert bár meglehetősen féltem Carlost a tűzhelyhez engedni, nem akartam elvenni a kedvét. Biztos ami, biztos, ott maradtam vele.
Valami csoda folytán sikerült elkészítenie a palacsinta tésztáját. Hiába mondtam neki, hogy a tésztának állni kell, ő nem bírta kivárni és elég sokat fogyasztott belőle. Még nyersen is...
Mikor végre jó lett a tészta, megmutattam Carlosnak, hogy' csinálja és visszaültem a 'figyelő helyemre'.
Kedves barátom kapásól az első három darabot feketére varázsolta.
-Nézd sikerült! -mutatta Los az első olyan darabot ami nem égett szénné.
-Látom. Ügyes vagy! -tapsoltam meg.
Szegény palacsinta nem élt túl sokáig, mert Carlos ünnepélyesen befalta. Jöhetett a következő.
Carlitos hirtelen feldobta a palacsintát, -mert ő "már látott ilyet a tévében"- és az étel ugyan azzal a lendülettel fent is ragadt a plafonon.
-Semmi gond, megoldom! -mondta halkan, miközben a palacsintát bámulta.
Megfogta az egyik széket és felállt rá, de még így sem érte el a plafonon ragadt finomságot. Gyorsan leugrott, és rárakott még egy kisebb, ám annál ingatagabb sámliszerűséget. Az már elégnek bizonyult, így egy kis nyújtózkodással elért a plafonig.
-Mindjárt megvan! -nézett le rám. Ahogy kinyitotta a száját, láttam, hogy megint valami cukrot rágcsál.
-Carlos, le fogsz esni! -figyelmeztettem.
-Ugyan már!
És ekkor hirtelen az "állvány" amire felállt elkezdett dőlni. Az egész mindössze egy másodperc volt, mégis mintha 10 perc lett volna.
A srác feje nagy koppanással vágódott a földhöz, majd pár másodperccel utána az egész teste is. A nagy zajra a többiek is bejöttek a konyhába.
-Basszus Carlos, annyira tudtam! -csóváltam meg a fejem.
-Mi történt? -fordult hozzám Logan.
-A palacsintája fent ragadt a  plafonon és megpróbálta leszedni, de leesett -mondtam el a rövidített változatot
-Idióta. Azért minden oké? -kérdezte Kendall.
Ám Carlos nem válaszolt; olyan hangokat adott ki mint aki fulladozik. Először csak azt hittem viccel, de a feje kezdett lilulni. Sajnos nem viccelt.
Úgy látszik James is ilyesmiken gondolkozhatott mert felkiáltott:
-Csináljatok valamit, mindjárt megfullad!
Egyszerre eszméltünk fel, és lendültünk mozgásba. Petra letérdelt a vergődő Carlos mellé, és ahogy láttam a sírógörcs kerülgette. Mindannyian tehetetlenek voltunk, a dolog komolyabb volt mint amilyennek látszott.
-Carlos nem hagyhatsz itt! Szeretlek, érted? Szeretlek! -mondta Petra egy oktávval magasabb hangon mint amilyen a megszokott. Lágyan megcsókolta a haldokló fiút.
És ennyi volt. 
Kendall lemerevedve bámult rájuk. Nem akarta elhinni amit lát, a barátnője megcsalja őt. Méghozzá a legjobb barátjával. Fejét lehajtotta és szorosan lehunyta a szemét. Ki akarta verni a fejéből az előbbi képet. Vajon mennyi ideje hazudhatnak neki? Hetekkel ezelőtt is észrevette már, hogy Petra furcsán viselkedik, de erre sosem gondolt. Most először feltette magának azt a kérdést, ami már sok ideje ott motoszkált a fejében: Mi értelme volt...?
Carlosék titkának felfedése azonban semmit sem változtatott a helyzeten. Petra nagyon jól tudta, hogy mit tett, de jelen pillanatban csak fuldokló barátja érdekelte.
-Segítsetek! Kérlek... -kérte Petra suttogva.
-Megvan! Sosem használtam még de talán... -mondta James.
Megragadta Carlos-t a hónaljánál és a Heimlich-féle fogást alkalmazta. Ökölbe szorított kezét először maga felé, majd felfelé húzta. Bevált. Carlos kiköpte a cukorkadarabot. A társaságunk egyszerre lélegzett fel.
Carlos eszeveszetten kapkodta a levegőt egészen addig, míg a feje visszaváltozott az eredeti színére.
-Jövök neked eggyel -mondta lihegve Jamesnek.
-Semmiség -legyintett a bátyám, holott ő is nagyon jól tudta, hogy ez nem volt "semmiség".
Túl voltunk a nagyobbik problémán, jöhetett a kisebb, mégis ugyan olyan fájdalmas eset.
Félve Kendallre néztem. Leszegett fejjel állt és kezét ökölbe szorította.
-Kendall, nagyon sajnálom -kezdte el Petra...
-Ezt nem gondoltam volna rólad -nézett fel lassan a szőkés-barna srác. Férfi ide vagy oda, egy könnycseppet láttam megjelenni a szemében. Halkan beszélt ugyan, de volt a hangjában valami félelmet keltő.
-De nem tudtunk mit csinálni. Szeretjük egymást! -folytatta Carlos és megfogta Petra kezét.
-Vedd le róla a mocskos kezed! -szűrte ki a fogai között Kendall.
-Haver nyugi -lépett oda Kendallhoz Logan.
Legjobb barátja lassan ráemelte tekintetét. Sokáig fürkészte Logan arcán. Azt kívántam, bárcsak tudtam volna mi járt a fejében.
-Ti miért nem vagytok meglepődve? -sziszegte. A kérdés jogos volt, hiszen mi ketten Jamessel ellentétben, cseppet sem voltunk meglepődve, mert mindenről tudtunk.
-Mi csak...-kerestem valami magyarázatot.
-Mindenről tudtatok, és nem mondtátok meg nekem -hangja fájdalmasan csengett.
-Sajnálom. Nem tehettük ezt Carlosékkal -tette a kezét Kendall vállára Logan.
-És akkor velem miért tettétek?
Erre sajnos egyikünk sem tudott választ adni. Pár pillanat némaság után Kendall felrohant a lépcsőn, egyenesen a szobájába és hangosan bevágta az ajtót.
Logan indult volna utána, de visszahúztam.
-Inkább én.
Mire válaszolni tudott volna én már a lépcső közepén jártam. Bekopogtam, majd benyitottam Kendall szobájába. Láttam, hogy a mindig vidám Kendall szomorúan fúrta bele a fejét párnái közé.
Leültem az ágya szélére.
-Kendall sajnálom, hogy nem mondtuk el. Nem is tudom mit mondhatnék.-torkom elszorult. -Tudom milyen érzés -tettem hozzá halkan.
Felemelte a fejét és gyönyörű zöld tekintetét rám emelte. A szeme körüli pirosság azt mutatta, hogy sírt. Nehezemre esett ránézni, egyrészt azért, mert eszméletlenül sajnáltam, másrészt pedig azért, mert bennem is feltörtek az emlékek.  Egy ilyen kedves és tökéletes srácot nem lehet így összetörni.
Nem szólt semmit, csak egy hirtelen mozdulattal átölelt és a fejét az enyémnek támasztotta.
-Fáj...-motyogta talán inkább magának.
Tévedtem. Ő nem olyan mint én voltam. Ő sokkal rosszabb volt, neki jobban fájhatott mint nekem valaha is.
Olyanok voltunk, mint egy anyuka aki épp a kisfiát, nyugtatja miután az elesett az első pótkerekek nélkül tett biciklis útján.
-Van kedved sétálni? -kérdeztem tőle óvatosan.
Gyorsan megrázta a fejét.
-Inkább alszok egyet.
Már el is engedett és visszadőlt az ágyába. A takarót egészen a nyakáig felhúzta, mintha az a vászon megvédhetné minden rossztól. Aprót mosolyogtam, majd az ajtó felé indultam.
-Aludj jól! -mondtam halkan és magára hagytam.
Mire leértem, csak Logan-t találtam a nappaliban.
-Többiek? -ültem le mellé.
-Carlos és Petra felmentek, James pedig még mindig a konyhában.
Mélyet sóhajtottam és a fejemet a vállának döntöttem.
-Tényleg el kellett volna mondanunk -mondtam halkan.
-Nem feltétlenül. Mi csak véletlenül láttuk meg -ellenkezett.
-Te nem láttad, hogy néz ki most Kendall. Fogalmad sincs milyen érzés.
-Az lehet, de akkor sem értem, hogy miért kell ekkora hisztit csapni emiatt. Majd talál másik csajt.
Hitetlenül felnéztem rá. Ez nem az a Logan volt akibe én beleszerettem.
-Érzéketlen tuskó -álltam fel hirtelen.
A konyha felé igyekeztem, de még hallottam, hogy Logan utánam kiabál.
-Nem úgy gondoltam!
Berontottam a konyhába és megálltam a még mindig lefagyott James előtt.
-Eljössz velem sétálni? -kérdeztem.
Nem szólt semmit, csak bólintott egyet.
Kiléptünk a ház ajtaján.
-Hova megyünk? -nézett rám James.
-Mindegy, csak messze ettől a háztól -mondtam és megindultam az egyik irányba.
-Hé, ideges vagy? -futott utánam.
-Igen, egy kicsit, de mindegy. Beszéljünk másról.
-Értettem -szalutált. -Tudod min gondolkozom mostanában?
-Várj, te olyat is szoktál? -döbbentem le.
-Há' mér' nem úgy nézek ki? -kinyújtotta a nyelvét és kancsalított.
-De persze, hogy úgy -boxoltam bele a vállába.
-Szóval, tesók vagyunk. Miért nem ugyan az a vezetéknevünk?
A kérdése egyszerre ledöbbentett és elgondolkoztatott.
-Hm...fogalmam sincs. Majd megkérdezem anyut -mosolyogtam rá.

Már vagy másfél órája sétálgattunk, és kezdett besötétedni. Sikerült megállapítanom, hogy James nem normális! Minden velünk szemben jövő embert kielemezett és ha a helyzet úgy kívánta, ezt meg is mondta nekik. Épp azt mesélte, hogy' esett el a biciklijével, amikor megcsörrent a telefonja.
-Hello Carlos -köszönt. -Aha sétálunk...Nem....Mivan?!-miközben beszélt, mereven maga elé bámult. -Hova? ...Jó mindjárt ott vagyunk -hirtelen lerakta.
-Baj van?
-Aha, majd elmesélem. Hívok egy taxit -ujja gyorsan mozogtak az érintőképernyőn.
-De hova megyünk? -kérdezősködtem.
-A kórházba...

6. , 7. és 8. díj+ Verseny!

Álohááá! Hihetetlen, hogy 3 díjat is ajándékoztatok nekem nemrég. Hihetetlenek vagytok!
UI.: Nézzétek el nekem, hogy csak most rakom ki őket, de eddig nem volt hozzá lélekjelenlétem :)
UI2.: Hamarosan hozom a következő fejezetet!

A 6. díjat köszönöm Vivyy B.-nek és  Strawberry-nek!

Szabályok:

1., Írj magadról 11 dolgot!
2., Válaszolt 11 kérdésre!
3., Írj 11 kérdést!
4., Küldd tovább 11 blognak!

1.,  Kaptam már egy-két igazolatlant a reggeli késéseimért. :)
2., Nem értem mi ez a nagy One Direction mánia.  Mármint jól néznek ki meg minden, de már egy kisit idegesít, hogy mindenki őket isteníti.
3., Mindig nehezemre esik összeszedni 11 dolgot magamról.
4., Habár szeretek énekelni, szörnyű hangom van. :)
5., Nemrég fogadtam az egyik barátnőmmel és én vesztettem...
6., Át Gangnam Style-oztam a zebrán. :D
7., Bírom amikor az emberek megkérdezik a 4 éves kisgyerekeket, hogy "mik akarnak lenni?".
8., A kedvenc fagyim a vérnarancsos.
9., Miközben ezt írom, festem a körmöm.
10., Utálom a sablonkérdéseket.
11., Minden ami Macklemore! :)

2.,
1., Hány éves vagy? 100 meg 1 :)
2., Melyik szereplőddel tudsz leginkább azonosulni, és miért? Anna, mert magamról mintáztam.
3., Ha lehetne egy kívánságod, mi lenne az? Hogy tökéletesen tudjak angolul.
4., Superman vs. Batman? Keep Calm and Love Batman! :)
5., Mi a fontos a ruhaválasztásnál? Hogy minél divatosabb legyen, vagy hogy tükrözze az egyéniséged? Hogy tükrözze az egyéniségem.
6., Miért pont a BTR akikről blogolsz? Mert a BTR a kedvenc bandám.
7., Mit csinálsz, ha ideges vagy? Tördelem az ujjaimat.
8., Ki a kedvenc énekesed, énekesnőd, bandád? Kedvenc énekesem nincs, énekesnő: Taylor Swift vagy Selena Gomez, banda: BTR.
9., Ha egy napra egy tárgy bőrébe bújhatnál, melyiket választanád? Hmm...Logan Henderson pólója :D
10., Van háziállatod? Ha igen, milyen állat? Nincs.
11., Babonás vagy? Igen, de nem olyan komoly.

3.,  Bocs ezt most kihagyom :)

4., Riley Anne
     ~Cherry~
    hüse vivien rusher

7. díjért óriási köszönet ~Cherry~ -nek! 

Kérdések:

1., Hány blogot követsz? 17
2., Melyik a kedvenc együttesed? BTR, R5, TW, de néha hallgatok 1D-t is.
3., Kit öleltél meg utoljára? Az egyik barátnőmet.
4., Színész vagy énekes lennél inkább? Mivel szörnyű a hangom, színész.
5., Cseresznye vagy meggy? Ez egyértelmű: cseresznye!
6., Milyen színű póló van most rajtad?

Végül a 8. díj, amit Mária Hári ajándékozott nekem.

Kérdések: 

1., Miért indítottál blogot? A fejemben volt egy történet, gondoltam leírom.

2., Mit szeretnél elérni az éltben? A plafont :)

3., Ha egy dolgot kívánhatnál, mi lenne az? Hogy tökéletesen tudjak angolul.

4., Ha újrakezdhetnél egy olyan napot, ami rossz volt, hogy kijavítsd, megtennéd? Talán.

5., Indulnál szépségversenyen? Nem.

6., Ha gazdag lennél, adományoznál? Mindenképp.

7., Jellemezd magad három szóval! Türelmetlen, őrült, szókimondó

8., Szoktál sorozatot nézni? Nem, inkább filmeket nézek.

9., Kedvenc színész/színésznő? Színész: Andrew Garfield Színésznő: Anne Hathaway, Alice Englert

10., Kedvenc banda? BTR

11., Kedvenc zeneszám? Jelenleg a Can't Hold Us :)


Még valami... Jelentkeztem  ~Cherry~ versenyére! :)