32. rész Over

32. rész Over

-Logan! -a szemeim megteltek könnyekkel. -Ne...
Kábultan felálltam és pár méternyire húzódtam az ágyától. Másodpercekig bámultam rá, miközben hagytam, hogy a könnyek lefolyjanak az arcomon.
Lassan hátráltam, de úgy éreztem mintha a lábaim ólomból lennének. Feltéptem az ajtót és kiléptem a kórház folyosójára. A többiek szinte egyszerre kapták el a fejüket. Kendall felpattant és átölelte a vállamat.
-Mi a baj?-kérdezte.
-Hívjatok egy orvost! -suttogtam.
A térdem remegett, émelyegtem és majd' szétrobbant a fejem. A lábam nem tartott meg többé, összeestem. Erős karok fogtak át hátulról. Kendall. Óvatosan leültetett az egyik székre, majd mellém telepedett. Közben Carlos elrohant orvosért. James leült a másik oldalamra, és rám nézett.
-Mi történt? -kérdezte halkan.
Nem mertem a szemébe nézni, tudtam, hogy örökre meggyűlölne, ha tudná, hogy mit tettem. Én is gyűlöltem magam. Lassan megráztam a fejem, és a vállába temettem az arcom.
Orvosok rohangáltak a folyosón, legtöbbjük Logan kórtermébe ment be. Bele se mertem gondolni, mi lesz ha elvesztem. Soha nem fogom megbocsájtani magamnak. Könnyek gördültek végig az arcomon, és az ölembe nyugvó kezemre potyogtak.
-Hé, ne sírj! Logan nem adja fel ilyen könnyen. Minden rendben lesz. -mondta James, majd megtörölte az arcom. Muszáj volt elmondanom neki.
-James, nem tudod mi történt. Én...én öltem meg.
-Micsoda?
-Nagyon jól tudtam, hogy instabil az állapota és nem szabad felzaklatni, mégis megcsókoltam. Tisztában voltam vele, mégis megtettem. Szörnyű ember vagyok! -kezdtem el megint zokogni.
-Nem vagy az. -mondta halkan.
Az állát megtámasztotta a fejem búbján, és lassan ringatózni kezdett velem, hogy megnyugtasson. Mélyen beszívtam az illatát, és próbáltam lehiggadni.
Kendall a folyosón járkált fel-alá és csak néha-néha állt meg egy pillanatra, Carlos és Petra pedig halkan beszélgettek. Mindenki ideges volt, de csak egy dolgot tehettünk: vártunk.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de mikor Paul, a fiúk menedzsere megérkezett, már alkonyodott. Hangos léptekkel sietett felénk a folyosón. Átizzadt ingével és pulykavörös fejével nem volt a legszebb látvány. James elmondta neki a történteket.
-Hogy mit csináltál?! -förmedt rám hirtelen.
-Ne kiabálj vele Paul! -figyelmeztette Carlos a férfit.
Paulnak kiszámíthatatlan hangulatváltozásai vannak, így nem volt meglepő, hogy egyszerre nyugodt lett.
-Igazad van. Ne haragudj -próbált barátságosnak tűnni, de a szemében láttam a haragot.
Hebegtem valamit, de mire ki tudtam volna bökni valami értelmeset, már a pár méterrel odébb álló Kendallel társalgott.
Egyszer csak kinyílt Logan kórtermének az ajtaja, és sorra vonult ki az a sok ember aki bent volt. Az orvos megállt az ajtóban és egyenes belenézett a szemembe. Baj van, gondoltam. Felálltam és lassan odasétáltam.
-Megmondtam, hogy ne menjenek be hozzá -kezdte halkan. -De maga mit csinál? Csak azért sem hallgat rám, és kockára teszi a barátja életét.
Újra a sírás határán álltam, mikor Carlos a vállamra tette a kezét.
-Megmondaná végre, hogy' van Logan?
-Sajnálom....nem tudtuk megmenteni az életét.
Hirtelen úgy éreztem magam, mintha teljes erőből mellkason vágtak volna. Nem kaptam levegőt, és újra rám tört a sírógörcs. Hátamat a falnak vettettem, és lecsúsztam a földre.
Hallottam, ahogy Paul az iratait kezdi lapozgatni idegesen.
-A francba! Mi lesz a bandával? Le kell mondanom a pénteki interjút, de lehet, hogy a....
-Fogd már be! -förmedt rá James. -Kit érdekel, mi lesz a hülye üzleteddel?
-Nem fogom be James. -nézett fel a férfi. -Én is nagyon sajnálom, ami Logannal történt, de van fogalmad róla, hogy mekkora csúszást jelent ez a programunkban?
-Dehogy sajnálod, téged csak a pénz érdekel -csóválta a fejét James. -De tudod mit? Ki vagy rúgva Paul.
Paul felkapta a fejét, és savanyúan felkacagott.
-Nem rúghatsz ki, szerződésünk van!
-Tűnj el innen! -sziszegte Carlos.
-Rendben elmegyek, de úgyis tudjátok, hogy ezt nem hagyom annyiban.
Motyogott még valamit kifelé menet, de azt már nem értettem.
Fogalmam sincs meddig zokoghattam a kórház padlóján, de egyszer csak arra eszméltem fel, hogy valaki felemel, és a karjai közt visz a kijárat felé. Ismerős illata volt, de nem vettem a fáradtságot, hogy kinyissam a szemem, és megnézzem.
A kocsiban hazafelé mindenki teljes csendben volt. Carlos vezetett, Petra pedig mellette, az anyósülésen ült. Kendall tőlem balra, az arcát a kezébe temetve halkan zokogott, James folyamatosan engem nézett és a kezét végig a combomon nyugtatta. Én csak bámultam kifelé az ablakon, és néztem az elsuhanó tájat.
Mikor megérkeztünk a házhoz, én voltam az első aki kiszáll a kocsiból. Pár másodperc múlva már a lépcsőn szaladtam felfelé Jamesszel a nyomomban. Kivágtam a szobám ajtaját és levetettem magam az ágyra. Eddig bírtam. Újra bőgtem.  A bátyám leült az ágy sarkára és a hátamat kezdte simogatni.
-James kérlek hagyj magamra! Egyedül szeretnék lenni.
-Nem hiszem, hogy ez...
-Kérlek! -vágtam közbe.
-Rendben.
Felállt és halkan kiment. Amint becsukódott az ajtó, olyan keserves zokogás tört rám, mint eddig még soha.
Egyetlen gondolat. Egyetlen mondat lebegett a szemem előtt, és be akart férkőzni az elmémbe. Próbáltam másra figyelni, az óra ütemes ketyegésére, a madarak csicsergésére. De csak Loganre tudtam gondolni. A sok szép pillanatra, amit együtt töltöttünk. Amikor megcsókolt, amikor rám mosolygott...
Még jobban sírtam. A vállam folyamatosan rázkódott, a mellkasom pedig majd' kiszakadt a helyéről.
Mit meg nem adnék, hogy még egyszer láthassam és elmondhassam neki, hogy mennyire szeretem, és hogy szükségem van rá.
Amint lankadt a figyelmem, egy gondolat, egy mondat szivárgott be az elmémbe, és beitta magát az agyam legkisebb zugaiba is.
Logan nincs többé.