Epilógus

Sziasztok! Hát, meg kell mondjam rettenetesen szégyellem magam amiért ilyen sokáig nem jelentkeztem. Tudom, hogy vártátok az új részeket, én pedig még a kommentjeitekre sem válaszoltam. Tényleg nagyon sajnálom. Meg sem próbálok kifogásokat keresni, egyszerűen csak sok minden történt az elmúlt egy évben és be kell hogy valljam, fokozatosan kezdem elveszteni az érdeklődésemet a Big Time Rush iránt. És úgy pedig elég nehéz fanfictiont írni. De rá is térek a lényegre. Már a címből valószínűleg leszűrtétek, hogy ez az utolsó rész. De ha mégsem, akkor most jelentem be, hogy nem készülök több részt írni ehhez a történethez. Tudom, hogy sokan nem ilyen befejezést vártatok, de azt meg kell mondanom, hogy már az elején sem akartam nyálas befejezést. Úgy gondolom ez a végső rész egy kicsit tükrözi az érzéseimet a banda iránt. Kicsit mind meghaltak számomra, hisz már nem róluk szól minden napom, viszont soha sem fogom elfelejteni őket. Nagyon közel állt a szívemhez ez az egész sztori és a karakterek is, de mint tudjuk, semmi sem tart örökké. És én itt tervezek véget vetni ennek az utazásnak. Köszönöm, hogy a részesei voltatok, és kitartóan hittetek bennem és a karakterekben is. Köszönöm az összes kommentet, díjat, feliratkozót és pipát. Nagyon sokat jelent nekem.
Remélem élvezni fogjátok a befejező részt, és még egyszer utoljára...:

Jó olvasást! :)


Két hónap. Két teljes hónap telt el Logan halála óta, és én átvertnek érzem magam. Mindenki azt mondta, hogy idővel jobb lesz. Hogy, szép lassan majd továbblépek és az egész utazás amin együtt végigmentünk, csak egy emlék marad. De hazudtak. Még két hónap elteltével is, a nap minden órájában és minden  percében is pokolian fájt. Fájt, hogy minden éjszaka róla álmodok és, hogy minden egyes reggel könnyekben ázva ébredek, fájt, mikor hideg volt, nem éreztem magam mellett senkit, aki felmelegíthetett volna, fájt az üres hely, amit hagyott maga után. A halálával egy soha be nem gyógyuló sebet ejtett a szívemen.

Az első pár napban nem hittem el. Azt gondoltam valami ócska trükk az egész, és biztos voltam benne, hogy egyszer csak betoppan az ajtón, bebizonyítva, hogy az egész csak egy vicc volt. De nem jött. Hiába vártam, hosszú napokon és heteken át, nem bukkant fel. Aztán kezdtem feladni. Láttam, hogy' néznek rám az emberek. Láttam a szánalmas pillantásaikat. És nem vártam többé. Lassan, nagyon lassan és szörnyű fájdalommal tudatosult bennem, hogy már nem jön vissza hozzám. Nem látom még egyszer a mosolygós arcát és a gyönyörű barna szemeit. Azt a szempárt ami mindig felvidított amikor magam alatt voltam. Az illatát, amitől mindig egy kicsit otthon éreztem magam. Nem látom többé Logant. 

Bármit, szó szerint bármit megadtam volna, hogy újra megérinthessem és beszélhessek vele. Csak még egyetlen egyszer. Megmondhattam volna neki, hogy mindent sajnálok, és hogy teljes szívemből szeretem. De nem volt ilyen lehetőség. Elvették tőlem. Elvették, és soha többet nem adják már vissza, mert valakinek valahol nagyobb szüksége volt rá mint nekem. De akkor is fájt, és bárhogy próbáltam is, nem sikerült elterelni a figyelmemet róla.
Annyi minden várt még ránk. Olyan sok mindent csinálhattunk volna együtt. Minden alkalommal majd' megszakad a szívem, amikor az együtt készített képeinket nézegetem. Túl fiatal volt még. Azt kívánom, bárcsak visszatekerhetném az időt. Rettenetesen hiányzott, és senki nem volt aki ezt enyhíthette volna.
Próbáltam úgy gondolni a történtekre, mintha egy könyv lenne. Minden embernek van egy saját könyve, ami előre meg van írva. És minden könyvben vannak jó, és rossz fejezetek. Azzal hitegettem magam, hogy ez csak egy rossz fejezet az én könyvemben. Ez a felfogás egy kicsit segített.
És hogy' végződött ez a fejezet a többiek számára? Három héttel Logan temetése után bekövetkezett az, amire mindenki gondolt magában, ám senki sem merte kimondani. Feloszlott a banda. Nem volt menedzserük, nem voltak ötleteik, és mindegyikük-pont úgy mint a rajongók-gyászolt. Senki sem látta értelmét így tovább folytatni, sem Kendall, sem James, de még Carlos sem, aki pedig mindig a dolgok pozitív oldalát nézte. Mind továbbléptek és próbáltak saját karriert építeni maguknak, de biztos vagyok benne, hogy ezt az utazást egyikük sem felejti el amíg él.
Szerettem volna, ha az én történetem is happy enddel végződik, akárcsak a hollywoodi filmekben. De nem végződött úgy. Viszont rájöttem néhány dologra:
A szeretteid elvesztése irgalmatlan kínnal és magánnyal jár. Tényleg nem tudjuk mink van, amíg el nem veszítjük. És a legfontosabb:
A halált sötét és gyászos, de legfőképpen...visszafordíthatatlan. 

THE END