Hola! Rettentően sajnálom ezt a több mint egy hónapos késést, és nem tudom megmagyarázni, de azért mégiscsak megpróbálom! :) Néha szimplán csak nem volt kedvem írni. Amikor pedig leültem, hogy "na most végre megírom azt a részt", egyszerűen nem tudtam írni. Újra és újra visszaolvastam ugyan azokat a sorokat, és csak néhány szót sikerült kipréselnem magamból. Nagyon sokat gondolkoztam rajta és lassan-lassan csak megérett, úgyhogy ma leültem és megírtam. Röviden ennyi. :)
-Kérem menjen a 3. utcai kórházba amilyen gyorsan csak tud! -mondta James a taxisnak, majd átnyújtott neki egy köteg pénzt.
A pasas bólintott és rálépett a gázra. Az autó csikorogva indul el.
-James miért megyünk a kórházba? -a rosszullét kerülgetett. -Mi történt?
-Logannak balesete volt -mondta, miközben a sofőrrel kiabált, hogy menjen gyorsabban.
-Mi? -kérdeztem elfojtott hangon.
A taxi végigszáguldott az egyik kerülőúton, és a belváros felé vette az irányt. A lámpákkal majdnem végig szerencsénk volt, de aztán jött a Sunset Boulevard, ahol először kellett megállnunk a forgalom miatt. Én idegesen bámultam az előttünk álló kocsisorokat, miközben James áthajolt a vezetőüléshez és folyamatosan a dudát nyomta. Letekertem az ablakot, de amikor kinéztem legszívesebben bőgni lett volna kedvem. Előttünk több kilométeres sor állt, mögöttünk pedig még rosszabb volt a helyzet. Nagyot sóhajtottam, majd visszasüppedtem az ülésbe.
Egyszer csak, csigalassúsággal ugyan, de megindult a sor. Araszoltunk egy kicsit, majd megálltunk...és ez így ment majd' háromnegyed óráig.
-Nagyon sokkal tartozik nekem! -morogta Jamesnek a taxis.
Egy hirtelen mozdulattal kikanyarodott az autósorból, egyenesen a szembe jövő sávba. Úgy cikázott az autók között, mint ha egy videójátékban lenne. A sofőr áthajtott majdnem az összes piros lámpán, és olyan gyorsan vette be a kanyarokat, hogy szinte csúszkáltam az ülésen. Ha meg kellett állnunk ráfeküdt a dudára és nagyrészt ott is maradt, közben pedig szidta a Los Angeles-i forgalmat. Kis idő múlva az autó hangos nyikorgással állt meg a kórház előtt.
-Köszönöm! -nyomott James a taxis kezébe még egy köteg pénzt.
Gyorsan kipattantunk, és a kórház bejárata felé vettük az irányt. James hangosan belökte az ajtót. Egyből megpillantottuk Kendall-t és a többieket. Carlos és Petra egymás mellett ültek és beszélgettek, Kendall pedig több méterre tőlük állt a falnak támaszkodva. Gondolataiba mélyedve bámult maga elé, de amikor beléptünk egyből felpillantott.
-Mi történt? -futottam oda hozzájuk.
-Pontosan mi sem tudjuk -mondta Petra, de nem nézett a szemembe.
Kendall halkan megszólalt.
-Bejött hozzám, miután elmentetek. Bocsánatot kért, amiért...amiért nem szóltatok, és utánatok indult, mert azt mondta, hogy összevesztetek. Nem sokkal később felhívott a rendőrség, hogy Logannak motorbalesete volt.
-Hogy van? -kérdezte James.
-Fogalmunk sincs. Egymillió-egyszázezer doki meg nővér bent van nála, de nem hajlandóak semmit sem mondani -idegeskedett Carlos.
Sokkos állapotban odatámolyogtam az egyik székhez és leültem. A mellettem lévő kórterem ajtaja résnyire nyitva volt, így hallhattam a bent lévő emberek beszélgetését. Oldalra fordítottam a fejem. Egy házaspár beszélgetett a doktorral, mellettük pedig egy kisfiú feküdt az ágyon. Olyan törékenynek tűnt a nagy kórházi ágyon az az aprócska kis fiú. Minden lehetséges helyen be volt csövezve, és gépek pittyegtek mellette.
Bár nem volt szándékomban hallgatózni, akaratlanul is elcsíptem a beszélgetés egy részét.
-...Nem lehetne várni még egy kicsit? -hallottam meg egy csilingelő női hangot.
-Sajnálom hölgyem, az agyhalottakat 72 óráig tartjuk gépeken, és ha nem tapasztalunk bármi féle javulást halottnak nyilvánítjuk őket -hallani lehetett az orvos hangján, hogy nem szívesen mondja ezt a szülőknek.
-Ha jól sejtem, azért most mondja ezt nekünk, mert letelt a 72 óra -szólalt meg az apuka.
-Így van sajnos. Az önök beleegyezése is kell ahhoz, hogy lekapcsoljuk a gépeket.
Az orvos lassan a kisfiú ágya mellé lépett és az egyik ujját egy gombra helyezte. Még lassan a szülőkre nézett, és mikor látta, hogy bólintanak, megnyomta a gombot. Az összes pittyegő, és sípoló gép egyszerre hallgatott el. Ezzel egy időben a kisfiú anyukájából kitört a sírás, csakúgy mint a mellette álló apukából.
Elkaptam a fejem, a plafonra bámultam, és sűrűn pislogtam, hogy nehogy belőlem is kitörjön a sírás. Sajnos, még így is kicsordult egy-két könnycsepp. Gyorsan letöröltem, és reméltem, hogy nem látja meg senki. Pechemre Kendall észrevette. Odalépett elém, leguggolt, és a fejét a térdemre helyezte.
-Hé, minden rendben lesz -mondta.
-Minden az
én hibám! Ha nem húzom fel magam azon, amit mondott, akkor nem jött volna utánunk, és nem....-újabb kövér könnycsepp gördült le az arcomon.
-Sss -Kendall közelebb hajolt és óvatosan letörölte. Keze végigcsúszott az arcom vonalán, az ajkaimon, majd az államon. Érintése hatására kellemes borzongás futott végig rajtam.
Lassan felpillantottam rá és belenéztem a gyönyörű szemeibe. A kórházi lámpák neonos fényében a szeme inkább tűnt sárgásnak, mintsem zöldnek.
Kendall-zöldnek, gondoltam.
Arca még mindig csak pár centire volt az enyémtől, a bőrömön éreztem meleg leheletét.
-Kendall...-kezem a mellkasára tettem -...ne.
Kissé eltoltam magamtól, mire észbe kapott és ijedt tekintettel lépett vissza a falhoz. A fejét elfordította, és próbált úgy tenni mintha valami nagyon érdekes lenne a csempében.
A szemem sarkából láttam, hogy Carlos és Petra minket figyeltek, de amikor arra fordultam, elkapták a fejüket. Elpillantottam mellettük, és láttam, hogy James a recepciós lánnyal veszekedik. Szegény lány megszeppenve ült a pultban, és kikerekedett szemekkel bámult Jamesre, miközben az a kórházat jellemezte nem épp a legszebb szavakkal. Épp felállni készültem, hogy elrángassam onnan, amikor kinyílt Logan kórtermének az ajtaja, és egy orvos jött ki. Carlossal egyszerre ugrottunk fel, és rohantunk oda hozzá.
-Elnézést, doktor úr, hogy van Logan? -kérdeztem.
-Családtag? -kérdezte unottan.
-A barátnője vagyok.
-Mr. Henderson állapota instabil. Eltört a keze és két bordája, a fejét csúnyán beverte. Belső vérzése volt, amit elálítottunk. Jelenleg kómában van.
-Felépül? -kérdezte Carlos.
-Egyenlőre még nem tudunk semmi mondani.
-Be lehet hozzá menni? -kérdeztem már félig sokkos állapotban.
-Nem, semmiképp sem! Éber kómában van, vagyis mindent érzékel, ami körülette folyik. Egy esetleges látogatás felzaklathatja, és az akár katasztrófához is vezethet.
-Miért beszél feltételes módban? Azt hittem maga az orvos! Na most még egyszer, be lehet hozzá menni? -emelte fel a hangját Carlos.
-Nem. Jobb nem kísérteni a sorsot fiatalember.
Egy kicsit arrébb tolta Carlost, és elslisszant mellette. Egy darabig néztem utána a hosszú folyosón, aztán visszaültem a helyemre.
Vagy fél órája ücsöröghettünk ott amikor Carlos hirtelen felpattant.
-Na jó, én bemegyek hozzá, akármit is mond az a buzi orvos!
-Hé! -mielőtt még bemehetett volna, Kendall a kezét a Carlos mellkasára rakta, így megállítva őt. -Nem gondolod, hogy...-állával felém bökött. -Inkább
neki kéne bemenni?
Carlos a válla felett visszapillantott rám. A szemében szomorúságot fedeztem fel, és még valami mást is, amit nem tudtam felismerni.
Lassan feltápászkodtam, ezzel némi vért juttatva az elgémberedett végtagjaimba. Carlos megfordult, és elállt az ajtóból, hogy be tudjak menni.
A kezem a hűvös kilincsre tettem, majd habozás nélkül benyitottam.
Borzalmas érzés volt Logan-t így látni. Az arca annyira sápadt volt, hogy ha a mellette pittyegő gép nem jelzi a pulzusát, azt hiszem, hogy halott. Óvatosan, mint ha ez is befolyásolhatná az állapotát, odahúztam az ágya mellé egy széket, és leültem rá. Az egyik kezét két tenyere közé fogtam. Ujjai egész hidegnek hatottak az én forró tenyeremben.
-Szia -köszöntem halkan.
A szempillái megrebegtek. Talán hall engem, gondoltam, de az is lehet, hogy csak álmodik.
-Logan, én annyira sajnálom! Fogalmad sincs mennyire utálom most magam. Azt kívánom, bárcsak visszatekerhetném az időt, még arra az éjszakára, amikor megláttuk Petráékat az udvarban. Ha megtehetném, akkor elmondtam volna Kendallnak, mert így is én kezdeményeztem, hogy tartsuk titokban ezt az egészet. Ha ezt még akkor megtettem volna, te most nem feküdnél itt. Megértem, ha utálsz, de tudnod kell, hogy szeretlek, mindennél jobban.
Habár nem is számítottam rá, hogy reagálni, fog, mégis, mikor ugyanolyan mozdulatlanul feküdt ott, kigördült egy könnycsepp. És az elsőt még több ezer követte.
Vigyázva, nehogy kárt tegyek benne, a fejem a mellkasára helyeztem. Meglepő módon az EKG pittyegése megnyugtatón hatott rám. Tudtam, hogy
él.
-Szeretlek! -ismételtem el.
Felhajoltam, és lágyan megcsókoltam. A kezével ellentétben, az ajkai még mindig melegek, és puhák voltak.
Amint a szám elvált az övétől, hirtelen, a megnyugtató pittyegés helyét átvette az egyenletes sípolás...
Hellobello! :) Eredetileg úgy volt, hogy jövök egy karácsonyi résszel, de sajnos nem jött össze, úgyhogy egy rövid kis idézettel szeretnék nektek nagyon boldog karácsonyt kívánni. Ja és még meg szeretném köszönni a feliratkozókat és, hogy ekkora lelkesedéssel olvastátok végig a blogomat. Nagyon jól esett minden egyes komment amit írtatok. Sajnos ennek a blognak már csak két része lesz, de mint már említettem indítok egy másik blogot is, ami szintén Big Time Rush fanfiction lesz. Remélem jövőre is megtiszteltek azzal, hogy olvassátok a blogom. :)
